Nemcsak a színészektől, de a nézőktől is komoly teljesítményt követel a szolnoki színház új darabja. A Stuart Máriának ugyanis nem könnyeden szórakozni vágyó kívülállókra, hanem a művel együtt gondolkodni tudó résztvevőkre van szüksége. Kihívás, de megéri.
Nagyjából kétezer ember vastapssal követelte a ráadást január 6-án este a Tiszaligeti Sportcsarnokban. És akkor Masahiro mester intésére ismét zengett a Carmina Burana legismertebb részlete, a Magyar Állami Népi Együttes táncosai pedig megelevenítették a zenét.
Úgy tűnik, az ígért időpontban mégsem következett be a világvége. A magam részéről eddig semmi pozitívumot nem találtam ebben az őrületben. Mígnem megvettem az Eső téli számát. Esküszöm, ezért megérte a világvégével ijesztgetni.
Valamikor az ilyen esték után a szerző kérés nélkül kapott egy jelentős előleget, és megrendeltek tőle legalább két újabb színdarabot. Mindenféle kikötés nélkül. Az előleggel bajban vagyok, de a Lift premierje után várom a következő Pulcher darabokat.
Kovács Lajos Matula bácsija legalább annyira jó, mint a négy évtizeddel ezelőtti, Bánhidi László által formált figura. Az új Tüskevárnak persze vannak hibái, ám ősszel is megajándékoz régi vakációk emlékeivel.
