Zalán Tibor Szolnokon ha című verse olyan erős kezdés az idei második Eső harmadik oldalán, amitől egy darabig emlékeiben tántorog az ember, és kirázza a hideg, miként lehet így, csupasz betűkkel visszaadni egy várost - a várost - és a hozzá kapcsolódó érzelmeket.
Szolnokról egy nyári hétvégére a Balatont vagy a Velencei-tót célba venni, főleg kíváncsi gyerekek társaságában, a környék ismeretének hiányára utal. Bő órányira van tőlünk ugyanis Poroszló, ahol mindent megtalálunk, ami egy tartalmas két naphoz kell.
Nyáron olyan könyvet kell olvasni, amit bármikor letehetünk anélkül, hogy aztán nehéz lenne újrakezdeni. Nem kell, hogy magvas gondolatokkal traktáljon, csak szórakoztasson, lekössön és kikapcsoljon. Benedek Szabolcs Vérgrófja ezeknek a kívánalmaimnak kiválóan megfelel.
Nem tudtam, hogy Balta György volt az utolsó szolnoki bőgőhajó tulajdonosa. És azt sem, hogy a Hortobágy motorossal indult újra 1947-ben a tiszai személyhajózás, amit aztán 1968-ban szüntettek meg. A Levéltár legújabb kiállításának tárlóiban azonban ezekről is olvashattam.
A még csak tervezett Tisza szálló szomszédságába egy olyan fedett, emeletes sportuszodát álmodtak 1926-ban, aminek külön lejárata lett volna az élő Tiszára. Az ezt bizonyító eredeti tervrajzot (is) láthatják a Szolnok vízellátását bemutató kiállításon, a VCSM Felszíni Vízműjének egyik folyosóján.
