(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. március 2-án jelent meg először.)
Nem mondok vele újdonságot, hogy Szolnok nem bővelkedik régi épületekben. A XVIII. századból talán három, a XIX. század közepénél korábbról esetleg öt, de száz évesnél idősebb is maximum száz lehet a városban. A magam részéről ez utóbbiak közé sorolom – megengedve 10-15 év tévedést – a Mártírok út 39. számú telken még álló, két, nekem németes hatásúnak tűnő, egyemeletes társasházakat, amelyek néhány hónapja már üresen állnak. Annak a néhai vasúti kolóniának – korabeli, kisebb lakótelepnek – maradványai ezek, amiből a szintén pusztuló Tárházhoz közelebb másik két darab emeletes ház, illetve a Széchenyi utcában egy erősen átépített villaszerű ház áll még. Ezek abból a korból valók, amikor rang volt a Magyar Királyi Államvasutaknál (MÁV) dolgozni, mert például a nyugdíjas állás mellett tiszti, altiszti lakásokat is biztosított a cég a dolgozóinak.
Hogy ezekből az egykor szebb napokat látott épületekből mikor lettek tanácsi bérlakások, nem tudom. Miként azt sem, miért kellett ezeket az épületeket pusztulni hagyni, a városi lakásállomány legaljára taszítani, és egyfajta szükséglakássá degradálni. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy sem a tulajdonosok – azaz a város -, sem a bérlők nem a jó gazda gondosságával óvták ezeket a házakat és a bennük lévő lakásokat. Amire nem mentség sem a város, sem a lakók pénztelensége. Ez egyszerűen arcátlan, a köz vagyonát semmibe vevő igénytelenség. Nem tudom, mi lenne, ha egy magánszemélytől bérelt lakást ilyen állapotban adna vissza egy albérlő a tulajdonosának. Persze, ha így is ki lehetett innen költözni, azaz ezt meg lehetett velünk tenni, akkor mi vagyunk a hülyék. Cinikusan pedig csak remélni tudom, hogy az egykori lakóknak máshol adtunk a városban, köztulajdonban lévő, hasonlóan következmények nélkül lepusztítható lakásokat.
Úgy tűnik, az elmúlt évek nemtörődömsége végleg a pusztulásba taszítja ezeket a jobb sorsra érdemes házakat. Amikről talán már leírtam – vagy csak akartam -, hogy a megmentett Indóházban kialakított RepTár közelében újabb zseniális turisztikai attrakciónak adhatnának helyet.
Ezekben a házakban lehetett volna ugyanis kialakítani a világon másodikként egy XX. századi, városi skanzent. Ami nem a nádfedeles parasztházakra, a már a múlt században is kevesek által lakott épületeket és lakáskultúrát mutathatná be. Hanem a többség dédszüleinek és nagymamáinak valamikori otthonait. Régi boltokat, szolgáltatókat, hivatalokat, intézményeket az egymás melletti házakban és lakásokban rengeteg, a retronál is régebbi, de valós tárggyal. Olyasmit, ami pillanatok alatt tűnik el, vagy csak fotókon marad fenn. Ezzel a modern skanzennel nemcsak ezeket a valamikor szép házakat menthettük volna meg, de olyan plusz látványosságot kínálhattunk volna, ami miatt már tényleg érdemes lenne több napot Szolnokon tölteni.
Nézegetve a pusztuló altiszti házakról készült képeket, úgy érzem, beleér a bilibe a kezem, és felébredek. Még néhány hét, és a házak helyiségeiben és udvarán felalmozott vállalhatatlan mocskot, részben az én pénzemből kiviszik a szeméttelepre, az épületek még hasznosítható, mozdítható elemeit kifosztják, aztán a menthetetlenségre hivatkozva eldózerolják az egészet. És marad egy értéktelen, üres placc, amire józan befektető társasházat nem fog építeni, ipari üzemnek nem lesz alkalmas, szállodát meg ugyan kinek építenénk ide. Szóval lesz egy szép üres telkünk, meg néhány fotónk az egykor itt álló házakról. Amiket persze senki nem fog elővenni, mert nem olyan jó szembesülni azzal, hogy mekkora hülyék voltunk, mert ismét majd utólag gondolkodunk.
Hát sirassuk a néhai vasutas kolónia altiszti házait! Mást úgysem tehetünk.
