Volt egyszer egy álom Szolnok új városközpontjáról. Volt ennek az álomnak egy képe, egy modern szállodáról. Aztán szétfoszlott az álom. Szolnok közepén viszont ott maradt ennek az álomnak nagyon sok nyoma és következménye. A tönkrement fényreklámmal, a pusztuló épülettel, a funkcióváltásból következő, száradó ruhákkal. Szolnok közepén járok, egyszer majd rád találok.

Az ész nem. Az ütésnyomok alapján egyértelmű, hogy nem véletlenül tört össze a tiszaligeti buszmegálló mentetlen felőli oldalának menetrendtáblája. Mind a két oldalon. Sőt, a buszmegálló egyik üvegtáblája is szilánkjaira esett a múlt hét végén. Megmagyarázhatatlan és elkeserítő. Miként az is, hogy a város egyik legforgalmasabb részén az esetet nem rögzítette térfigyelő kamera, nem vette észre járőr, vagy egy véletlenül arra járó. Azért örülnék, ha előkerülne a tettes, hátha tud valami magyarázattal szolgálni. Nekünk, akiknek csak a kíváncsiság maradt.

Szolnok egyik kapujában, a vasútállomás előtt, bő három éve helyeztek ki a megszépült parkba legalább harminc padot. A padok viszont olyanok, mint a növények. Ha nem ápolják őket, tönkre mennek, rohadni kezdenek, majd elpusztulnak. És ahogy a gondozatlan kertet elfoglalja a gaz, az elhanyagolt parkot, a szemét. Szóval szép lassan hasonlítani kezd az állomás előtti park az állomásra.

A hétvégi Lego-kiállítás idején sűrű növényzet takarta (védte?) az Aba-Novák Agóra Erkel-terme mellett álló Kozák László ("nagy Grofo") szobrot. Ha büszkék vagyunk egy szoborra, akkor nem takarjuk el, akkor a mozgatható bukszusoknak máshol találunk helyet. Ha annyira nem akarunk mutogatni egy szobrot, akkor nem a növénytakaró a megoldás. Talán ebben az esetben is érdemes lett volna előbb gondolkodni, utána cselekedni, és nem fordítva. Kinek a szégyene?