A magam részéről tényként kezelem, hogy az az Európa, aminek ma már mi is a részesei vagyunk, hat évig tartó háborús vajúdás után akkor született meg, amikor az egykori szövetségesek győzelmet arattak a náci Németország és maradék csatlósai felett, és a kontinensen hivatalosan elhallgattak a fegyverek. Mindez nem mond ellent annak a másik alapvetésemnek, miszerint a tényleges háborús cselekmények ugyan május 8-án Prágánál befejeződtek, az utóhatások, elsősorban a Vörös Hadsereg által megszállt területeken, nem szűntek meg, sőt. Ám ez a két, akár ellentmondásosnak tűnő állítás sem akadályozhat meg abban, hogy május 9-ét, a második világháború európai befejezésének dátumát ünnepnapnak tekintsem. Egyben fenntartsam magamnak a jogot azon véleményre, hogy nem emlékezni és emlékeztetni erre a napra, és mindarra, ami akkor lezárult és befejeződött, önmagunk becsapása, és igazolása annak a baljós mondásnak, miszerint a történelem ismétli önmagát. Miután egyre kevesebb szemtanú él közöttünk, csak az emlékezés és az emlékeztetés menthet meg bennünket a baljós mondás beteljesülésétől.
Mindaddig azonban képtelenség méltó módon emlékezni és a jövő szempontjából is értelmezhetően emlékeztetni, amíg nem vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy mi ért véget május 9-én. Amíg a május 9-e után nálunk és velünk történtek miatt inkább elmismásoljuk a megemlékezést. A háború befejezése óta eltelt hét évtized, és a szabadabb gondolkodást, kutatást is eredményező rendszerváltás is bő negyedszázados, ám a második világháborúban való részvételünkkel, a háború alatt velünk történtekkel azóta sem sikerült szembenéznünk. Elmaradtak fontos kibeszélések, bocsánatkérések, megbocsájtások, könnyek és higgadt mondatok. Ami megnehezíti azt is, hogy mindarról normálisan, politikai érdekek és felhangok nélkül beszéljünk, ami május 9-e után történt.
A magam részéről azt hittem, hogy a háború befejeződésének hetvenedik évfordulójára legalább némi kísérletet teszünk a szembenézésre. Így lassan az év közepéhez közeledve azonban megállapíthatjuk, hogy miként az első világháború kitörésének centenáriumával, úgy lényegében 1945-tel sem tudtunk mit kezdeni. Sehol egy kiállítás, egy újdonságokat bemutató kiadvány, egy érdemi kérdésekről szóló konferencia, így nem is szivárog át semmi értelmes és hasznos a közbeszédbe, hiszen a sajtó jelentős része is megragad a szokásos köröknél, vagy érdekes történelmi képek TIT szintű kommentálásánál.
Senkire nem akarom ráhúzni ezt az inget, csupán a magam felelősségét is felvetve szeretnék kapirgálni a mi szemétdombunkon. Meddig kell még várni például egy olyan kiállításra, ami a szolnokiak és Szolnok részvételét és veszteségeit mutatja be a második világháborúba? Miért hagyjuk elveszni a személyes történelemnek azokat a mozaikjait, amit a jóval hetven felettiek ma még megoszthatnának velünk és a jövővel? Mit teszünk azért, hogy a világháborútól lassan dédunokai távolságba kerülő generációkkal megértessük, nem tévedhetünk ismét akkorát?
Közhely, de a remény hal meg utoljára. Éppen ezért szeretnék hinni abban, hogy mindaz, amit a hetvenedik évfordulón elmulasztottunk, a következő öt évben elkezdjük bepótolni. Így a 75 év távlatából való visszaemlékezések nemcsak mások, de hasznosak is lehetnek. És akkor majd kiderül, hogy az idő ellenünk vagy nekünk dolgozik.
