Nádudvari Zsolt „Magas vízállás” című képe előtt például hosszan ácsorogtam az Aba-Novák Agóra új szárnyának emeletén, mire meg tudtam fejteni, hogy tulajdonképpen egy fejjel lefelé lévő fotót nézek, azaz fölül van mindaz, ami a vízben tükröződik. Csettintettem. Ez ugyanis egy olyan apró ötlet, ami egy fotót nemcsak különlegessé, de a nézője számára maradandóvá – feledhetetlenné – is tesz, alkotóját pedig alapvetően megkülönbözteti és kiemeli a fotókat készítő tömegből. Mert a jó fotóhoz, a képpel meséléshez nem elég a megvásárolható technika, a türelem, hanem kell az a plusz, ami különlegessé teszi ugyanannak a látványnak a megörökítését, ami bárki előtt feltűnhet. Nádudvari Zsolt a torkolatnál, árvíz idején készített egy képet, ami olyan pluszokkal lett feltöltve, hogy nem egy szimpla tájkép, árvízi fotó lett.
Cser Gábor Péter „Szépség” című felvétele is pont ettől a számomra elkaphatatlan plusztól különleges. Hiszen lassan tíz éve bosszankodunk a város közepét csúfító, Kelet-Balkánon is vállalhatatlan vendéglátóipari egység miatt, ám eddig senki nem tudta így megfogni, egyetlen fotóban elmesélni annak a helynek a nyomorát. A fények, a fekete-fehér kidolgozás, a képen belüli keretezés, és az egészből áradó lepusztultság tényleg olyan hatást kelt, hogy elsőre nem is értettem, mint keres ezen a kiállításon egy 1970-es évek végén készült harlemi felvétel. Aztán persze gyorsan leesett, hogy nem New York rosszhírű negyedében járt a fotós, hanem csak a szolnoki SZTK mellett. Azt sajnos nem tudom, hogy a címet ki adta a képnek, de az minimum másfélszeresére emeli az értékét. Szerintem ugyanis rendkívül fontos, hogy ezeknek a rövid fotónovelláknak jó címük legyen. A „Szépség” pedig így ebben a formában szolnoki örökség, aminek a Szolnok 1000 éves kiállításon is ott lesz a helye.
És, hogy milyen sokat tesz hozzá egy képhez a címadás, arra kiváló példa Balogh Imre „Szolnoki pelikán” című alkotása is, amire enélkül könnyen azt mondhatnánk, hogy csak egy éjszakai drónfotó. Ám a cím azonnal elindítja az asszociációt a kép nézőjében, és „jé, tényleg”, ott repül a pelikán a Thököly úti felüljáró, a gyorséttermeknél lévő kereszteződés fölött. Az alkotó egyébként több drónnal készült fotóval is szerepel a Jászkun Fotóműhely idei első bemutatkozásán, ám azok nem többek, mint jó eszköz segítségével, jól megválasztott időpontban, biztos technikai tudással készült felvételek. Mit tesz egy jó cím? A kreativitás? Az a pillanat, amikor az alkotó játszótársnak hívja a befogadóját.
Nem állítom, hogy a műhely mintegy negyven kiállított képe egytől egyig emlékezetes és említésre méltó, azt azonban igen, hogy így együtt kihagyhatatlan élményt nyújtanak, egyfajta 2025-ös látleletet Szolnokról. Mindenkit bíztatnék, hogy február 8-ig még szakítson rájuk egy fél órát, nem fogja megbánni. Főleg, ha a „kiállítóhely” alkalmatlanságán és talán az ebből következő kiállításrendezői sutaságon való bosszankodást átengedik nekem. Mert egyszerűen az anyaggal szembeni szemtelenség, hogy tulajdonképpen négy helyiségben van elhelyezve, amitől esélye sincs a képeknek bármiféle kohézióra. Arról nem is beszélve, hogy az üvegezett fotók a visszatükröződés miatt olykor értékcsökkentek, hiszen a fénnyel írt történeteket a fények játéka elmaszatolja. Ráadásul az unalmasan egyforma keretekben, ódivatúan egy magasságban egymásmellé akasztgatott képek némelyike csak fotelsoron vagy szállítókocsin át tekinthető meg. Mindezektől pedig ismét olyan érzése van az embernek, hogy letudtuk, „mi ezt tudjuk”, holott ezek a képek is többet érdemeltek volna.
