„A levéltárak célja a források megőrzése mellett, hogy a mai generációk megismerhessék a régmúlt dokumentumait. Ezt megtehetik úgy, hogy a levéltárakból kikérik azokat, illetve oly módon is, hogy a levéltárak egy téma köré szervezett kiállításon mutatják be őket.” Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Mikó Zsuzsanna, a Magyar Országos Levéltár nemrégiben kinevezett főigazgatója a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár legújabb időszaki kiállítását, megragadva ezzel annak a kreatív munkának a lényegét, amit a Pozsonyi úti épületben évek óta folytatnak. Mert minden bizonnyal soha nem kérnék ki annyian a kiskörei duzzasztómű tervrajzait, mint ahányan a következő tíz hónapban rácsodálkoznak majd a megye legnagyobb vízügyi létesítményének dokumentumaira. Ha pedig hozzáteszem, hogy a rajzok mellett Chiovini Ferenc, az építkezést megörökítő két festményének másolatát is láthatjuk, akkor talán az ínyencek is ráéreznek, miért kihagyhatatlan ez a kiállítás.
„Az öröktől fogva létező Tisza lágy és szeszélyes, mint egy asszony. Így is kell bánni vele.” Mondta Fülöp Tamás, levéltár-igazgató a megnyitón, hozzátéve, hogy a kiállítás anyagának összeállításakor most is arra törekedtek, minél több szakma jelenjen meg a tárlókban. És csak a vitrinek előtt nézelődve döbben rá az ember, hogy e létezésében természetesnek vett folyó valóban hányféle embernek ad munkát. A kiskörei erőmű mellett külön részt szentelnek ugyanis a folyószabályozásnak, a vízi közlekedésnek, a vízimalmoknak, a halászatnak, a gátőröknek és persze az ár- és belvizeknek is. A levéltári dokumentumok – tervrajzok, engedélyek, utasítások – mellett természetesen sok fotóval, makettekkel és tárgyi emlékekkel is.
Itt élünk a Tisza partján, naponta látjuk, és még ha nem gondolunk bele, akkor is ugyanúgy meghatározza életünket, mint elődeinkét. Mégis, mintha sokkal többet tudnánk a Dunáról, mint a szőke folyónkról. Lovas Attilától, a kiállítás összeállításában közreműködő KÖTIVIZIG igazgatójától hallottam például először Nyárádi Hartl Edéről, a tiszai árvízi hajósról, aki nem nemesként lett hős, hanem hősiességéért kapott Ferenc Józseftől nemesi rangot. Vagy éppen a Karcag közelében, a pusztában lévő Zádor-hídról, ami valamikor a szabályozatlan folyó fölött ívelt át, és amelynek két végét egy korábbi árvíz sodorta el.
A megyei Levéltár A kanyargó Tisza partján című időszaki kiállítása kellett nekem ahhoz is, hogy megtudjam, miért nevezték bőgőhajónak a múlt század elején még jellegzetes tiszai szállítóeszközöket. (Nem árulom el, nézzék meg a kiállítást!) Meg azt is, hogy a folyami személyszállítás a második világháború után majdnem két évtizedig jellegzetes közlekedési mód volt erre felé is, míg nem az új gazdasági mechanizmus idején, gazdaságossági okokra hivatkozva beszüntették. Arra pedig csak rácsodálkozni tudtam egy 1785-ből származó, a Zagyván és a Tarnán működő vízimalmokat bemutató Bedekovich Lőrinc metszet előtt, hogy milyen más is lehetett errefelé az élet pár száz évvel ezelőtt.
A Pozsonyi úti Levéltár épületében jövő márciusig látogatható kiállítás ugyan csak pillanatképeket villant fel a Tiszáról, de ezek olyan mozaikok, amelyek a hétköznapi látogatóban is minden korábbinál teljesebb képet rajzolnak a folyóról.
