Nagyon remélem, hogy az elkövetkező években valaki megírja a szolnoki és a megyei úttörőmozgalom történetét, benne azokkal a helyekkel, amelyek több generáció számára lettek kultikusak. Nem a kommunista maszlag, meg a mozgalom miatt, hanem mert gyerekek és fiatalok voltunk, így ezek a helyek a játékot, a felhőtlen együttlétet, az életre szóló élményeket jelentették. Káptalanfüred, Balatonszepezd, Nagyvisnyó: településnevek, amelyekhez nekem – nekünk – már örökre az úttörőtáborok kapcsolódnak. Helyek, ahol a Tiszaliget végében lévő, jelenlegi Turisztikai Központhoz hasonlóan, a szocializmus éveiben – nem kevés társadalmi munkával – elsősorban gyerekeket fogadó táborok létesültek.
A Tiszaligetben valamikor a hatvanas évek elején – igen, legalább öt és fél évtizede – kezdték kialakítani a ma is álló tábort. Ami néhány térképen úttörővárosként jelent meg, nem titkoltan a krími Artyekre (fiatalabbak nézzenek utána!) vagy Csillebércre – Zánka csak egy évtizeddel később született – utalva. Ahová a hetvenes években bizony még úttörővasúttal is el lehetett jutni a Tisza-híd, azaz a helyi és helyközi buszok megállójától. Nagypapa korú visszaemlékezők szerint eleinte katonai sátrakban táboroztak itt, és csak fokozatosan épületek fel a kő és könnyűszerkezetes házak – altáborok -, illetve a kiszolgáló épületek, amelyekben nem elsősorban szolnoki, hanem inkább környékbeli, megyei gyerekek nyaraltak. Ugye mindenki fel tudja idézni ezeknek a csak nyáron használt üdülőknek az illatát. Őszintén sajnálom, hogy a mi gyerekeinkben ez már nem nagyon rögzülhet.
És engedtessék meg nekem a sajnálkozás amiatt is, hogy ilyen csoportos nyári élmények, lassan negyedszázada nem adatnak meg minden gyereknek. Félreértés ne essék, egyetlen porcikám se kívánja vissza a gulyáskommunizmust, de ha valamit érdemes lett volna megmenteni belőle, akkor az egyértelműen ezek az országot behálózó táborozások. Lehet, hogy az évek szépítik meg az emlékeket, de nekem úgy rémlik, hogy a mi rajunk – azaz osztályunk – minden tagja, függetlenül a szülők anyagi lehetőségeitől együtt táborozott. Ugyanúgy aludtunk, ugyanazt ettük, ugyanannyit láttunk. Nem számított, hogy a világot megmutatni akaró agronómus vagy a falu határán túlra nem nagyon jutó tehenész gyereke voltunk.
A rendszerváltás után már nem voltam gyerek, nem nagyon láttam, hogy megy a kapitalista táboroztatás. Azt viszont észrevehettem, hogy miként pusztultak és pusztulnak a néhai vállalati üdülők, a céges szociális intézmények és bizony a táborok. Mindaz, amit a köz pénzéből, mint már írtam, sok ingyenmunkával építettek a szüleink és nagyszüleink. Vessenek egy pillantást Szolnokon, a Mentetlenen lévő egykori megyei tanácsi üdülőre, vagy a Balaton partján, Ábrahámhegyen a néhai táborra. És ezeket felidézve tegyenek egy kört a Tiszaligeti Turisztikai Központban, az egykori úttörő- vagy KISZ-táborban. Ha kicsit meg is kopott, ha itt-ott kicsit ciki is, de megvan, működik, nem hordták szét, nem épült lakópark a helyére. És még a gyerekzsivaj se ritka vendég a fák alatt.
Egy élő skanzen az egész. Ahol még felfedezhetjük az altáborok zászlórúdjait, az ágyak, bútorok is lehet, hogy évtizedek óta szolgálnak. És a múlt lenyomataként ott virítanak az akkor elengedhetetlen és talán szépnek gondolt beton virágtartók, a kiszáradt szökőkút és az ilyen helyekről sem elhagyható köztéri alkotások. Nem tudom, milyen csoda mentette meg. Csak azt, hogy szeretek oda rendezvényekre járni, szeretek ott bringával egyet kerülni. Talán mert kevés hasonló helyet tudtunk megmenteni.
