Mielőtt belépek a Szolnoki Galéria ajtaján egy-egy új kiállítást megnézni, mindig van bennem valami olyan örömmel teli szorongás, mint amikor ajándékot bont ki az ember. Meglepetés vár némi izgalommal, hogy milyen lesz. Lehet, hogy ez is valamiféle transz állapot? Nehéz eldöntenem, hogy azt szeretem-e jobban, amikor egyetlen művész alkotásai töltik meg a teret, avagy azt, amikor rengeteg alkotó sokféle stílusa között bolyonghatok. Ez utóbbi kicsit mindig olyan, mintha egy piacon lennék, ahol kedvemre válogathatok, és nem tudhatom előre, mit rejt a következő pult. Lehet, hogy a mostani kiállítás címadó hívószavát nemcsak az alkotóknak találták ki a szervezők, mert tudták: a majdani nézőket is képesek lesznek transzba ejteni?
Varga Patrícia Minerva Fényfolyamlátók című, impresszionistákat idéző, narancsfényben úszó, akár három önálló, de egyetlen festményként is értelmezhető vásznai előtt azonnal lecövekeltem. Hazavinném? Minden további nélkül elkezdenék alkudozni rájuk. Mert játék az egész. Egy forró nyári nap estéjén, aranyló búzamezőket nézek egy távoli dombról. Végtelen nyugalom. A szél lengeti a még talpon lévő kalászokat, de az is lehet, csak vibrál a nyári levegő. Varjak vagy kaszások vannak a földeken. Nevetnem kell. Hunyorítva élesítek. Szinte megmozdul az állókép.
A Magyar Festészet Napjához illetve a felújított Szolnoki Művésztelep átadásához kapcsolódóan megnyitott Transz című kiállítás koronavírus miatti bezárása két dologra ébresztett rá: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”, és „élj a mának!”. Nem hinném, hogy ez lett volna a szervezők, a Szolnoki Képzőművészeti Társaság célja. Az élet szólt közbe. Október közepe óta halasztgattam, hogy megnézzem azt a hatalmas anyagot – 114 művész 150 alkotása -, ami nem is fér el egyetlen helyen: a Galéria mellett az Agóra emeleti kiállítóterét is betöltik. A második részről eddig le is maradtam. Reménykedem, alakulhat úgy a helyzet, hogy december közepén lesz még néhány napom oda is benézni!
Hajdú Kinga aprócska Kék vagy zöld című vászna előtt is megtorpantam. Ez a nő viccel velem. Most mondja, hogy a talán négy részre osztott képén a színek kékek és zöldek, vagy tőlem kérdezni? Avagy egyszerűen azt akarja bebizonyítani, hogy miként nincs két egyforma ember, nem láthatjuk ugyanazt a képet ketten sem ugyanúgy. Mert ami nekem már-már vagy inkább kék, az lehet, hogy neki zöldbe hajlik. Nincs ott, és mégis elkezdünk beszélgetni. A színekről, a fényekről, az emberi különbözőségről, az ezekből adódó egyazon, de mégis más képekről, a művészet soha el nem vehető szabadságáról. És ez tényleg transzba ejt. Csak egy téglalap alakú vászonra gyűrt négy színes téglalap, ami a cím szerint csupán két szín, miközben végtelen színorgia. Tudom, hogy fotón visszaadhatatlan. Meg kell nézni!
Nehéz volt szabadulni, sokakat, hosszan kellene méltatni. Posta Máté Transzparens transzformációja (legalsó kép) egy építészeti tükröződés fotószerű pillanatából lett mozaikjáték. László Dániel Szobán kívül című képe (bal oldalon) a tizenkilencedik századi, klasszikus ábrázolás megidézése, a talán mégis változatlan világ felvillantása. Szabó Ábel Anya és lánya elsőre távol-keleti tájkép, ?kici-ócó? piac tucat terméke, másodikra utazás a fura hétköznapjainkba. Kiss Viktória Zsuzsanna Változhatsz, ha változtatsz című (jobb oldalon) dupla arcú portréja pedig az a fajta csoda, ami miatt érdemes kiállításokra járni. Mert legalább magában felkiált az ember: ez hogy lehet, hogyan lehetnek mások ilyesmire képesek? Tényleg életre kel az élettelen anyag, ha az alkotó és a befogadó képes egymástól időben és térben is távol, egy műalkotás közvetítésével transz állapotba kerülni. Varázslat! Boszorkányság! Le kell győzni a vírust, hogy ezt sokan megtapasztalhassák!
