2025.08.27. (szerda)

Kísér a múlt

Kísér a múlt

Dátum:

A nádfedeles háznak, a kerti budinak, a Nemzetközi Gyermekévnek, Szamuely Tibornak, a magára hagyott kő virágtartóknak és a kint felejtett tájékoztató táblának látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Csupán Szolnok, a múlt idő és a városban tett séta köti őket össze.

Lehet, hogy nem az utolsó szolnoki nádfedeles, tornácos, alföldi parasztházára bukkantam a Tarló utcában, az azonban biztos, hogy a tágan vett belvárosban még látható egy régi, falusi utcarészletére. Azt hiszem, így nézhetett ki Szolnok jelentős része bő ötven-száz évvel ezelőtt. Ha netán az egykori Szolnokról szeretne valaki filmet forgatni, és azt nem a műköves Tabánban akarja megoldani, akkor érdemes ebben az utcaszakaszban gondolkodnia. Már csak azért is, mert a nádfedeles házzal szemben, az utca másik oldalán még áll egy régi, ugyancsak jellegzetes fakerítés, amin átnézve, talán a belváros utolsó kerti budiját is láthatjuk. Nem kell nagy tehetség ahhoz, hogy megjósoljuk: amint megélénkül az ingatlanpiac, ezt a két telket is bekebelezik majd a környékre jellemző társasházak. És egy újabb darabka tűnik el a régi Szolnokból.

Viszont, ha harminckét évet már megélt, akkor remélhetőleg, jó sokáig marad még a helyén a Jósika utcai bölcsőde falán az a tábla, ami arra emlékeztet, hogy volt egyszer egy Nemzetközi Gyermekév. Nem tudom, kortársaim közül ki, hogy van ezzel, de bennem nagyon megmaradt 1979 emléke. Tényleg úgy él, mintha abban az évben minden a gyerekekről, vagyis rólunk szólt volna. Arra nem emlékszem – vagyis csak később tudatosult bennem -, hogy erre hivatkozva milyen sok gyermekintézmény épült, arra viszont igen, hogy egy csomó olyan program volt, ami sem előtte, sem utána. Úgy rémlik, mintha 1979-ben a felnőttek valóban ünnepelni akarták volna a gyerekeket. Persze lehet, hogy tévedek, és csak azért maradt meg ennyire bennem, mert érintett a dolog. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy az elmúlt évtizedek átalakulásai és épület felújításai közepette ez a tábla a helyén maradt. Még akkor is, ha a felirat ma már magyarázatra szorul.

Vannak emlékművek viszont, amelyek nem állják ki az idő próbáját. Pontosabban, idővel elbontják őket. De előfordul, hogy csak félig. (Mert hátha vissza kell még hozni a szobrot, vagy jó lesz az még valamire?) A torzó azonban mégiscsak felidézi bennünk, hogy mi is állt ott régen. Például a Baross utcában, a Gépipari bejárata mellett, a bukszusok takarásában. Emlékszik még valaki, hogy mi volt a „leánykori” – azaz a rendszerváltás előtti – neve az akkoriban is csak Gépiparinak nevezett, igaz anno a Tanácsköztársaság utcában lévő szakközépiskolának? Hát, igen. És Szamuely Tiborra még egy mellszobor is emlékeztetett az iskola előtt, amihez március 21-én – a FIN második napján – ifjú gárdisták és koszorúk is kerültek. (Te jó ég! Ebben az egyetlen mondatban négy olyan dolog is került, amit meg kellene magyarázni. Ki a fene volt Szamuely, miért éppen március 21-e, mit rövidített a FIN és kik voltak az ifjú gárdisták? Várom a megfejtéseket!)

Bevallom, egy ilyen diszkréten megbújó, két évtizede magányos talapzat sokkal kevésbé zavar, mint a város utcáin felbukkanó, lassan pusztuló, új korukban is ocsmány, beton virágtartók. Csak egyetlen példa erre a Baross utcai hőközpontnál található két darab, kör virágtartó (a címlapon látható képen), amelyek közül az egyik csikktárolóként, a másik pedig kísérleti fűtelepként funkcionál jelenleg. Nem akarok tippeket adni, de ha valaki hasonló, a városkép színvonalát emelő kőförmedvényt szeretne látni, akkor annak csak végig kell sétálnia a Szapáry úton. De nézzen a lába elé, mert nagyon kellemetlen, ha lábszár magasságban belerúg egy ilyenbe az ember!

Ennél sokkal kevésbé zavaró, pontosabban csak félrevezető az az elfelejtett tájékoztatótábla, amelyik a Baross utca lombos fái közül nem is látszik ki. A nagyjából a hangszerbolt előtt felejtett kék tábla és a kiegészítője arról tájékoztat – félre -, hogy egy jobbkanyar után másfél kilométerre szervizt találok, mégpedig az Autóklub által működtetettet. Aki emlékszik erre a szervizre, az tudja, hogy már nem létezik a Rékasi úti felüljáró mellett, vagy ha javítanak is ott valamit, azt jó ideje nem az Autóklub színeiben teszik. Igaz, a táblát követő jobbra fordulást se nagyon javasolnám senkinek, mert a forgalom átszervezése miatt könnyen ugyanide jut vissza az autós. Akit Szolnokon ilyen formában is kísért a múlt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Volt élet a pincékben

NYI: A legendás Sarudi butik is egy pincében volt a néhai Ságvári körúton, amíg a mai bank miatt el nem takarították. Az is egy olyan régi "vágású" épületben volt, ami elképzelhetetlen lett volna pince nélkül. Kocsmák, boltok, műhelyek, szerkesztőségek, nyelviskolák működtek az alagsorokban.

Kétkeréken a Millérre

A jövőben fontos négy kilométerrel gyarapodott a szolnoki kerékpárút-hálózat. Nyár óta a város legjobb bicikliútján lehet eljutni a Millérhez. Bízva abban, hogy előbb-utóbb akkor is lesz értelme ezt az utat használni, ha nem vagyunk horgászok, és cél nélkül se szeretünk bringázni.

Csatlakozzunk Debrecenhez! Most!

Az Építészfórum portálon jelent meg az "Egy kulissza, és ami mögötte van - Hét lakásos társasház Debrecenben" című írás, amit többen is a figyelmembe ajánlottak. Én is így teszek, hátha emiatt menekülnek meg Mária, Mészáros Lőrinc, József Attila utcai szolnoki házak vagy a homlokzataik.

László Béla-jelenség

Nevezzük így a jövőben azokat a szolnoki történéseket, amiket megszállott emberek akkor is megvalósítanak, ha hivatalos helyről segítséget és támogatást nem vagy alig kapnak. A jelenség fontos mozgatója, hogy az aktuális illetékesek tudják, a megszállottak akkor is megcsinálják, ha belepusztulnak.