– Bán Béla vagyok – mutatkozott be a hívó, amikor Edit felvette a telefonját. A meggyötört arcú nő, aki az imént még azt bizonygatta, hogy képtelen a munkát abban a szobában folytatni, ahol Zolika holttestét egy hete megtalálta, hirtelen kivirult. Felpattant a főnöke íróasztala előli székből, és ügyet sem vetve megdöbbent kollégáira, csillogó szemmel rohant ki a folyosóra.
– Na, végre! Azt hittem, soha nem hívsz – hadarta a telefonba. – Már minden elő van készítve az osztálytalálkozóra, csak te hiányoztál. Ugye, ott leszel? Nem hiszed el, hogy milyen rettenetes hét van mögöttem, csak a találkozó tartja bennem a lelket – folytatta, és amikor levegőt vett a vonal másik végén a férfi is megszólalhatott.
– Nekem is volt egy kis gondom a lányommal, vagyis a volt pasijával, de itt vagyok az irodádnál, odaadnám a pénzt – mondta, mire Edit felsikított, és már rohant is lefelé a lépcsőn.
– Hol vagy, nem ismerlek meg Bán Béla – suttogta a telefonba, miközben mindenkit alaposan szemügyrevett az irodaház aulájába. – Átvertél? Nem jöttél be? Ne csináld ezt velem, mert rögtön meghalok. Hogy nézel ki?
– Piedone és Pavarotti keverékét keresd őszülő hajjal!
– Ilyen itt nincs, a Szapáryn vagy egyáltalán… – De nem tudta folytatni, mert hátulról valaki kivette a kezéből a telefont. Edit előbb felsikított, majd amikor már mindenki őket nézte, irtózatosan nevetni kezdett, hogy aztán a két méteres sovány pasas nyakába boruljon.
– Te ugyanolyan hülye vagy, mint huszonöt éve, semmit nem változtál. Még az ősz haj sem igaz – mondta, és a sarokban lévő, undorító barna fotelekhez húzta a férfit. – Mesélj! Vagyis ne mondj semmit, mert majd szombaton, a találkozón akarok mindent nyugodtan meghallgatni. Hol voltál eddig? Mit keresel újra Szolnokon? És már akkora lányod van, hogy pasizzon. Remélem, ugyanúgy utálod azt a fickót, ahogy téged utált az apám.
– Nagyjából – felelte kesernyés mosollyal Bán Béla, ismét csak akkor, amikor Edit levegő után kapott. – Szerencsére a hét elején elpatkolt az a szemét, de sajnos, így se lett kevesebb a gondom. A lányom meg van róla győződve, hogy közöm van a fickó halálához…
– Szívatsz – vágott közbe még mindig fülig érő szájjal Edit. – Ezt nem hiszem el! Engem meg az idióta kollégám halála miatt hallgatott már ki kétszer a rendőrség. Mintha közöm lenne ahhoz, hogy az a bolond éppen itt tudta szétloccsantani a fejét. Pedig, elhiheted, ebben szívesen segítettem volna neki – folytatta teljes felszabadultsággal.
– Gulyás Zoltán? – nézett mélyen a szemébe a férfi.
– Kicsoda? A Zolika? Ja, igen – kerekedett el a nő szeme. – De honnan tudod? Ismerted?
– Együtt dolgoztál azzal a szemétládával, aki egy hete ebben a Szapáry úti irodaházban meghalt? – Pár pillanatra megdermedt körülöttük a levegő. Körülnéztek, de addigra már senki nem figyelt rájuk.
– Nem akarod azt mondani, hogy a lányoddal járt az az igénytelen paprikajancsi? Hát akkor neked legalább annyi okod lett volna megölni, mint nekem.
– Ide figyelj! – ragadta meg a férfi a nő kezét. – Tudni akarom, ki volt ez a gennyláda. Ez nekem nem ér rá szombatig. Este hatkor a Szigonyban várlak.
