Nem tudom, hány fenséges málnakrém levest kellene elfogyasztanom az Aranylakat bisztróban ahhoz, hogy magával az épülettel megbarátkozzak. Az első után ugyanis még mindig háborog a lelkem, hogy a Belvárosi-híd tiszaligeti lábához, az egykori Aranylakat étterem romjaira egy ennyire magas, építészetileg nulla, a terület lakóövezetté válását megnyitó házat építettek. Ám szemellenzős lennék, ha mindez megakadályozott volna abban, hogy esélyt adjak az épület magasföldszintjén, nagyjából a néhai „Lakat” teraszának a helyén megnyitott bisztrónak. Ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik Szolnokra, így már csak emiatt is ajánlani tudom mindenkinek, hogy legalább egy bambira üljön be az Aranylakatba. Ha nekem kellene reklámoznom ezt a helyet, semmi mást nem csinálnék, mint minden héten posztolnék egy a hidat és a Verseghy parkot mutató fotót. Aztán egy év múlva összefűzném a képeket videóvá, hogy megmutassam, miként változik a természet.
Persze nemcsak a helyet akartam látni, amikor először átbringáztam az Aranylakathoz. Hanem azt a pimasz merészséget is, amivel valaki bele mert vágni ebbe a vállalkozásba. A hely ugyanis se gyalogosan nem esik útba, autóval sem túl kényelmes megközelíteni – másodjára péntek délben kocsival indultunk oda ebédelni, ami nem lett egy leányálom -, és a kerékpárosoknak sem járnak a kedvében. Azaz a józanész azt mondatná, hogy sok mindenre alkalmas lehet ez a hely, kivéve egy bent húsz, kint talán még egyszer ennyi ember leültetésére alkalmas bisztrónak. De hát láttunk már Szolnokon is rossz helyen sikert. Merthogy – mint sokszor leírtam – nem az elhelyezkedésen és a falakon múlik egy jó vendéglátóhely, hanem az azt működtetni akarókon.
Márpedig pár héttel a nyitás után úgy tűnik, az Aranylakat bisztró működtetői nagyon komolyan gondolják ezt az egészet. Egyrészt tisztelettudó és tiszteletreméltó étlapot állítottak össze, amin nemcsak bemutatják a szerény, de elégséges kínálatukat, de fejet hajtanak a hely szelleme előtt is. Másrészt beszállnak a szolnoki, déli menüs piacra, ami a lehető legnagyobb kihívás számukra a viszonylagos távolság miatt, ugyanakkor a legjobb reklám lehet. Harmadrészt végre tényleg bisztrót akarnak csinálni. Azaz nem presszót vagy kávéházat, ahová egy kávéra, üdítőre, süteményre lehet betérni. És nem is éttermet, amelyik több oldalas étlappal akarja elkápráztatni a vendégeket. Viszont reggel héttől lehet náluk korrekt választékból reggelizni – ennek kipróbálásával még tartozom magamnak is -, és a napi menü mellett néhány tételből a la carte ebédelni.
És egyik ételük sem hétköznapi. A hamburgerjük édes burgonyával elnyerte az erre illetékesek tetszését. A hagyományos borjú bécsi, egyáltalán nem klasszikus felfogású majonézes burgonyával meg nekem jött be. Persze nem mondom, hogy napi vendég leszek, de hogy felkerült az Aranylakat arra a listára, ahová egyelőre érdemes beülni, ha az ember nem gyorsra, hagyományosra, hanem ráérősen valami különlegesre vágyik, az biztos. Miként az is, hogy a magam részéről szurkolok nekik, és nagyon várom, hogy délután háromkor ne zárjanak be. Mert nemcsak a tulajdonosok és a működtetők nyerhetnének azzal, ha újra fogalommá válna Szolnokon a „Lakat”, azaz az Aranylakat.
