Ez a kép, ez a Szapáry úti hirdetőtábla egyfajta mementó, ami fotóként a jövőben, a valóságban pedig most még egy darabig arra emlékeztet és figyelmeztet, mit tett velünk, a kultúránkkal a covid. December elején többségében nyári rendezvények plakátjai függenek Szolnok egyik legszebb utcájának a hirdetőtábláján. Mert nem volt mivel felülragasztani, vagy nem volt miért leszedni őket. Ha lesz régi kerékvágásba való visszatérés, akkor ugyanez a tábla fog emlékeztetni és üzenni.

A hamarosan új nevet kapó Sütő közre néznek a város egyik legszebb régi házának pinceablakai. Kiverve. Néhány hete még színes üvegek voltak benne, már csak a romok maradtak. Szomorúan. Gondolom, nem a tulajdonos rugdosta ki őket. Miért tette volna? Inkább jó buli lehetett a rombolás. Vajon miért? Miért kellett a szomorú ablakok közét létrehozni?

Valamikor kevés volt belőlük. Negyven éve olykor még várakozni is kellett előttük. Eljárt az idő a nyilvános telefonfülkék fölött. Csak azért vannak, mert jogszabály írja elő a létüket. Kideríthetetlen, milyen forgalmat bonyolítanak. A legtöbbe persze keveseknek lenne kedve belépni. Vajon a jogszabály rendelkezik a karbantartásukról és a takarításukról? Vagy itt maradtak, így maradtak, a mi bajunk?

Emlékezni szép dolog. Megemlékezni is. Ünnepélyesen koszorúzni is. De aztán elfelejteni, hogy pár hónapja hol jártunk! A koszorúk meg száradjanak. Emlékeztessenek arra, hogy milyenek vagyunk. Feledékenyek? Önzők? Képmutatók?