Még hármat kell aludnunk, és ha szerencsénk van, három év kampánycsendes időszak következhet. Ami persze nem azt jelenti, hogy addig tartott a beleszólásunk a város dolgaiba, meg a felelősségünk Szolnokért, amíg vasárnap a szavazófülke magányában ikszeltünk. Csupán azt, hogy közös ügyeink intézését átengedtük bizonyos embereknek és csoportoknak. Akikről azt gondoljuk, hogy a mi elvárásainknak megfelelően, a mi elveink mentén, a mi épülésünkre és gyarapodásunkra döntenek és dolgoznak majd a lakóhelyünkön. Avagy jobb híján, a sok rossz közül a legkevésbé rossz kezébe delegáljuk akaratunkat. Nem megfeledkezve arról, hogy szolgálni, a választottak a választókat szolgálni szegődnek, és nem valamelyik pártnak, pártelnöknek, hanem nekünk tartoznak elszámolással. Mi leszünk a legfőbb számon kérők, és nem október 14-én, hanem akár évekkel, évtizedekkel később is. Csak remélni tudom, hogy a mandátumokra kandidálók képesek vállukra venni egy ekkora felelősséget!
Egyikőjük se gondolja, hogy ha nyernek, ha vesztenek, elsunnyoghatóak a nekünk tett ígéretek. A veszteseknek persze kicsit könnyebb lesz, mert ki emlékszik ma már az elmúlt 29 év valamennyi, sikertelen jelöltjére, de akár polgármesteri aspiránsaira is. A nyertesek, a székhez jutók esetében kicsit más a helyzet, hiszen minimum öt évig szem előtt lesznek, választott tisztségviselőként fognak köztünk járni. Szolnok utcáin. És bár nincs ember, aki fel tudná sorolni például az 1990-94 közötti szolnoki képviselőtestület valamennyi tagját, vagy mondjuk a három ciklussal ezelőtti képviselőket, azért a megválasztottaknak és tetteiknek nyoma marad. Lapozzanak fel egykori újságokat, és látni fogják, elfelejtettnek hitt emberek, illetve tetteik és mondataik is pillanatok alatt életre kelhetnek. Naivság azt gondolni, hogy a jelen körülményei, lehetőségei mentesítenek a jövő felelőssége alól. Nagyobb ez a teher, mint néhány szavazólapra felkerült gondolja.
Bár nem kisebb az én felelősségem sem. Főleg, hogy másoknak kamuzhatok, a tükörbe nézve mindig tudni fogom, kire szavaztam. Mert az ugye nem lehet kérdés, hogy szavazni fogok. Így éveken, évtizedeken keresztül kell majd elszámolnom magammal a döntésem miatt. És persze majd magyarázkodhatok, hogy meg lettem vezetve, nem voltam minden információ birtokában, átvertek, nem is azt csinálták, amit ígértek, köpönyeget forgattak a favoritjaim, de az unokáimat ez nem fogja érdekelni. Választok, választottam, a döntéseimért felelősséggel tartozom. A történelem nem ismeri a „ha” kezdetű gondolatokat. Nincs olyan, hogy „ha másra szavaztam volna”.
Tehát mondhatom azt, hogy az elmúlt öt-hat hét szolnoki kampánya inkább vérszegény volt, mintsem lüktető. De ez mit számít? Miként három nap múlva lényegtelenné válik, hogy ki vesztette el a méltóságát, ki mondott, írt badarságokat, ki gondolta komolyan a kampányt, a meggyőzésemet, és ki játszott logókra és hangulatokra. Én fogok szavazni, nekem kell dönteni. És persze felsorolhatnám, hogy Szolnok esetében mi mindenre nem kaptam választ, mi mindennel sikerült megdöbbenteni, de ezek most már nem számítanak. Szavaznom, döntenem kell. Magam miatt, magamról. Szolnok miatt, Szolnokról. Magyarország miatt, Magyarországról.
Függöny! Egy fejezet lezárult, egy új fejezet kezdődik. Megmérettetünk.
