A szolnoki A fösvény premierje után a legfontosabb az lenne, hogy megértessük a tízen-huszonévesekkel, hogy bár egy több mint három és fél évszázada megírt művet tűzött műsorára a Szigligeti, mégis egy mai nyelven megszólaló, aktuális történetet láthatnak a színpadon. Szabó Máté rendezésében ugyanis a mostani A fösvény bár követi az eredeti dráma cselekményét, egy pillanatra sem 17. századi színház, hanem tényleg minden ízében mai színpadi történetmesélés. Köszönhetően a rendező elsőrangú fordításának és színpadra alkalmazásának, aminek legnagyobb erőssége, hogy a 21. századi szavakat és a káromkodásokat nem öncélúan, a történettől és a szövegektől idegen módon használja, hanem azok szerves részei az előadásnak. Talán néhányan majd azt mondják, A fösvényben Szolnokon kicsit sok a trágárság, de szerintem egyszer sem feleslegesen vagy túlzóan csattannak el az erős kifejezések. Azt hiszem, ha valaki 21. századi módon akar elmesélni egy századokkal ezelőtt megírt történtet, akkor annak az eredeti szöveget valahogy így kellene interpretálnia, ahogy Szabó Máté most megtette.
Sokat számít, hogy az egyébként 2005 és 2007 között – azaz Szikora János igazgatósága idején – Szolnokon társulati tag rendező nagyon tudta, miről is szól az ő fösvénye. Ráadásul nem esett hasra a tényleg minden tekintetben zseniális főszereplő nagysága előtt, nem hagyta – hagyták? -, hogy az előadásból Mucsi Zoltán one man show legyen. Szabó Máté elsőosztályú rendezőként vitte színpadra a régi történet mai olvasatát, játékteret teremtve minden szereplőnek. A szolnoki A fösvény is jól mutatja, hogy jelenleg miért a Miskolci Nemzeti Színház az ország elsőszámú vidéki társulata, sőt megkockáztatom, a magyar színjátszás TOP3 műhelyének egyike. Szabó Mátéban nemcsak mondandó fogalmazódott meg Moliére drámája kapcsán, de láthatóan határozott és megvalósított elképzelése is volt a történet színpadra viteléről, ami nem veszett sem lila ködbe, se odakent lustaságba. Évtizedek múlva is emlegethető rendezés született.
Amit majd főleg Mucsi Zoltán miatt fogunk citálni, mert az „ország Kapája, Mucsija”, Szolnok egykori segédszínésze, aki itt lett „A Mucsi” minden kétséget kizáróan igazolja Harpagonként, hogy a magyarnyelvű színjátszás jelenlegi legnagyobb alakja. Figyeljék majd meg például abban a jelenetben, amikor vágyott menyasszonyához kerül a gyűrűje, miközben pénz is érkezne a házhoz, és Mucsi szinte szó nélkül, csak a testével és az arcával lepörget a színen egy minidrámát! Úgy viszi a hátán a majdnem két és fél órás előadást, hogy tulajdonképpen végig a színpadon van, ráadásul minden pillanatában a maximumon zakatol. Azt hiszem, nem lehetünk eléggé hálásak, hogy újra Szolnokon láthatjuk.
És tegyük hozzá, Mucsi Zoltán színészi és Szabó Máté rendezői nagyságát jelzi, hogy mindketten hatalmas teret, sőt művészi ugródeszkát teremtenek A fösvényben a fiatal színészeknek. A Szolnokon először játszó Hajdu Tamás Miklós, a Szigligeti társulatának egy év alatt oszlopaivá váló Bíró Panna Dominika és Csákvári Krisztián – mindhárman a szétvert Máté Gábor-Székely Kriszta osztályban végeztek – Cseke Lilla Csengével akkorát alakítanak, hogy azonnal be kellene falazni a színház minden kijáratát, nehogy elcsábítsák innen őket. Nem akarok túlzónak tűnni, de őszintén azt gondolom – a Sirályt és a Liliomfit nem felejtve -, hogy a jövő legendás és óriási színésznemzedékének tagjait láthatjuk tündökölni jelenleg Szolnokon. Csákvári számomra az új Latinovits, remélve, hogy ő aggastyán koráig loboghat a magyar színpadokon, Bíró Panka Dominika és Cseke Lilla Csenge pedig az új Básti Juli és Csákányi Eszter, akiknek csak Szabó Mátéhoz hasonló rendezőket és a szolnoki A fösvényt megközelítő előadásokat lehet kívánni, önös színháznézői érdektől vezérelve.
Mindeközben pedig nem feledkezhetünk meg a társulat régi tagjairól sem, akik elképesztő alázattal bizonyítják, hogy méltó játszótársak Szabó Máté és Mucsi világában. Lugosi Claudia egyszer vagy kétszer megszólaló néma alakítása előtt csak mélységesen meghajolni lehet, miként Ónodi Gábor és Horváth Gábor által formált, az előadás szempontjából nagyon fontos figurák előtt is. A szolnoki színpadról pedig hosszú ideje hiányzó Kertész Marcella a Régimódi történet zárdavezetője után ismét megmutatja, hogy drámai színészként is lehetne rá számítani, sőt!
Szóval A fösvény szolnoki bemutatója után most az lenne a legfontosabb, hogy nagyon sok fiatalnak vagy eddig színházat kerülőnek elmondjuk, csoda született a Szigligetiben. Olyan csoda, ami sokakat megfertőzhetne a színház szeretetével a színházunk jövője érdekében. Ez pedig szolnoki szemmel a mostani A fösvény adaptáció plusz értéke.
(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)
