Úgy tudom, nagyszüleim és testvéreik közül hatan lehettek katonák 1943-ban. Mindannyian az előző század tízes-húszas éveiben születtek, tehát fiatalemberek voltak. A doni katasztrófát túlélték, de négyen, hosszú éveket töltöttek hadifogságban. Inkább áldozatok voltak, mint hősök.
Nem tudhatom, hogy évek, pláne évtizedek távlatából mire emlékszünk majd 2022-ből, benne Szolnok tavalyi évéről. Abban azonban biztos vagyok, hogy senki sem szeretett volna ilyen évet, miként abban is, hogy egy év minősége rajtunk is múlik. Szubjektív, szolnoki fókuszú visszatekintő 2022-re.
Nekem biztos, hogy érdekesek a Naplóm rovatban megjelent írások. Nagyjából kirajzolják, mikor min gondolkodtam, bosszankodtam. Szolnoki tűzijáték és Szent István nap, rezsiárak miatt bezáró kulturális intézmények, vágyott közösségi költségvetés, oktatási problémák, magunk becsapása.
Hazugság, hogy üzemanyaghiány lenne szolnoki benzinkutakon. Az igazság, hogy környezetvédelmi szempontok vezérelnek bennünket. Az sem igaz, hogy néhány szolnoki boltból eltűnt a cukor, mert a valóság a kollektív egészségvédelem. A gyorsétterem PR-ját sem kellene félreérteni!
Nekünk már annyira jó dolgunk van, hogy ha újabb sikerekről akarunk beszámolni, akkor ahhoz előbb valamit tönkre kell tenni. Persze, ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi új, hiszen mennyi mindent hagytunk már lerohadni, hogy aztán ünnepeljük a felújítását. Így élünk mi itt.
