2025.10.14. (kedd)

Nekem az arcok

Nekem az arcok

Dátum:

Az idén kilencven esztendős Fazekas Magdolna előtt nemcsak egy kiállítással tisztelgett a Damjanich János Múzeum, hanem annak végére egy kis katalógus is megjelent a Szolnoki Művésztelep legrégebbi lakójának munkáiból. A tájképfestő Magdi néniből számomra portréfestő is lett.

Az idei szolnoki nyár egyik legfontosabb kulturális eseménye volt a júliusban, a Galériában rendezett Fazekas Magdolna kiállítás. Persze mondhatnánk, hogy mi volt ebben a különleges, hiszen a tavaly – végre – Munkácsy-díjjal is kitüntetett Magdi néni több mint hat és fél évtizede él és alkot a városban, aligha lehet olyan szolnoki, aki ne találkozott volna még a képeivel, kultúrafogyasztó pedig biztosan járt már kiállításán. Szerintem éppen ezért volt fontos az idén 90 éves festőművész előtt önálló kiállítással tisztelegni, hiszen hajlamosak vagyunk pont azokról megfeledkezni, akik köztünk élnek, alkotnak, évtizedeket eltöltenek a városban, hétköznapi ismerőseinkké válnak, azaz szinte „nincs is bennük semmi különleges”. Magunknak is tartozunk az ilyen kiállításokkal. Ráadásul most először fordult elő, hogy Fazekas Magdi néni képeit Képíró Ágnes, a Damjanich János Múzeum művészettörténésze is válogatta, azaz mondhatjuk: egy kicsit új, külső szem is ránézet a torkolatban készült képekre.

Tavasz és vidámság. Ez a két szó jut eszembe Fazekas Magdolna képeiről, akinek eddig, ha fel kellett magamban idézni a munkásságát, gondolkodás nélkül tájképfestőnek mondtam volna. Olyan festőnek, aki különleges érzékkel játszik a növények által megtört fényekkel, akinek képeit valami mesebeli homály, játékos árnyékok jellemzik, akinek a képeit azért jó nézegetni, mert bármelyik pillanatban feltűnhet valaki a színes fák között. Őszintén meg kell mondanom, eddig nem ismertem, vagy elkerülték a figyelmemet Magdi néni portréi, amelyekre a Szolnoki Galériában június végétől július végéig látható Arcok és tájak című kiállítás vezetett rá. Olyan arcokat is megmutatva, amelyek közül néhány akár hat évtizeddel ezelőtt is kerülhetett a festő „lencséje” elé. És miközben a tájképeknél az az érzésem, hogy valaki előlép a fák mögül, az arcképeknél azt vártam, a megörökített arcok megszólalnak, és mesélni kezdenek mindarról, ami a vonásaik mögött van vagy volt.

A kiállítási élmény számomra akkor teljes, ha nemcsak a memóriámban vihetem haza, ha nem csak arra kell hagyatkoznom, hogy a világháló végtelenjében talán rábukkanok a látott dolgokra, hanem valamit haza is vihetek, és bármikor elővehetek. Ezért is tartom fontosnak, hogy – miként a bemutatón elhangzott – minden nehézség ellenére, de megjelenhetett egy kis katalógus a 90 éves művészt köszöntő kiállításról. A szintén Arcok és tájak címet kapott katalógus kedves és szemet gyönyörködtető válogatás mindabból, amit nyáron a Szolnoki Galériában lehetett látni. És ajánlható annak is, aki a nyár miatt esetleg lemaradt Fazekas Magdolna legutóbbi kiállításáról, hiszen valamit pótolhat az igényes kis kiadvány segítségével.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Ismerősök négy tükörben

A legnagyobb magyar prózaíró is csak emberből volt, ahogy az első felesége és a később másodikká lett "szeretője" is. A Szín-Mű-Hely Tercettje nem is a nagy íróról, hanem a 46 évesen elcsábult férjről és a két nőről szól. Négy tükörrel, amelyekben talán nem véletlenül látja a néző is önmagát.

Műkincsvadászok Szolnokon

Sok mindent a szemére lehet vetni a már a szolnoki mozikban is futó Műkincsvadászok című filmnek és az egy személyben rendező, producer és főszereplő George Clooney-nak. Egyet azonban nem vitathatunk el: bár a film az Elbától Nyugatra játszódik, a Tisza partján is releváns kérdéseket vet fel.

A kapitány csodái

Enyhe kifejezés, hogy leesett az állam. Arról nem is beszélve, hogy Szolnok szeretetét ennyire szépen és töményen sem tapasztaltam még. Irigylem azokat a gyerekeket, akik a Széchenyi piros iskolájában részesei lehetnek Kádár-Csomor Gábor rajzfoglalkozásainak. Van remény.

A mi rémünk is

A Martfűi rém kicsit a miénk is. Így nem is kell csodálkozni azon, hogy a Tisza mozi szinte teltházakkal vetítette egész hétvégén. Akinek örömet okoz, hogy szolnoki utcák tűnnek fel egy filmben, vagy szereti az igaz történeteken alapuló meséket, netán csak a jó thrillereket, ne hagyja ki.