2025.08.27. (szerda)

Nézőképző

Nézőképző

Dátum:

Akkor kezdtem felfedezni a szolnoki színházat, amikor Mucsi Zoltán volt itt az egyik vezető színész, akár azt is mondhatnám, a nyolcvanas évek közepének helyi sztárja. Éppen ezért örültem, hogy a XXII. Szolnoki Zenei Fesztiválra meghívták. Fergeteges volt a színháznéző képzésem.

Azért szeretem az Ars-In-Kom által két évtizede szervezett Szolnoki Zenei Fesztiválokat és Őszi Művészeti Heteket, mert olyan produkciókat hoznak helybe, amikre egyébként vadászni kellene a műsornaptárokban, majd zarándokolhatnék értük a fővárosba. Ráadásul a Vass Lajos egykori szolnoki színidirektor, államtitkár és polgármester-jelölt nevéhez köthető cég olyan programokat hoz rendszeresen a városba, amelyek minőségüktől függetlenül is változatosságot csempésznek az itteni kulturális életébe. Szerintem nemcsak arra jók ezek az előadások, hogy összehasonlítási alapunk legyen a helyi produkciókkal, de arra is, hogy a kultúra különböző ágainak új közönséget toborozzanak Szolnokon. Olyanokat, akik akkor is itt akarnak fogyasztani, amikor éppen nincs a fentebb említett két programsorozat.

Ezek az alkalmi rendezvények fontosak azért is, mert nem a megszokott kulturális terekbe viszik a művészeteket és a fogyasztóikat. Persze sajátos varázsa van a színháznak, a mozinak, a galériának, de a szokatlan helyek mindig valami pluszt is hordoznak. Imádom, amikor a Tisza moziban színház van, a Verseghy parkban szabadtéri mozi, vagy éppen, mint most, a Megyeháza dísztermében Nézőművészeti Főiskola. A magam részéről nem bánnám, ha sokkal többször használnánk ezeket a tereket eredeti funkciójától eltérően. Sőt, megkockáztatom: annyi fantasztikus helyünk van, hogy világra szóló fesztiválokat is rendezhetnénk Szolnokon.

Amihez persze elengedhetetlen a megfelelő közönség. Aminek elképzelt, a nem is olyan távoli jövőben megtörténő kipusztulása az alapja a Nézőművészeti Főiskolának. Ahol Scherer Péter, Mucsi Zoltán és a kevésbé ismeret, de partnereihez felnövő Katona László arra vállalkoznak, hogy színházi nézőket neveljenek az aktuális közönségükből, mert akkor majd ismét kinyithatnak a teátrumok. Kacagtató abszurd, ami talán éppen attól működik, hogy az alaphelyzet nem is elképzelhetetlen. Nemcsak a színházművészek, de a kultúra valamennyi művelője számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy a virtuális világból, a Facebook és a tévéképernyők elől a hagyományos kulturális terekbe csábítsák a ma már nem is olyan fiatalokat.

Persze nem lett volna ez az egész egy fergeteges szatíra, ha a színház megmentésén fáradozók ne lettek volna ismerősek napjaink diplomagyáraiból és kamu iskoláiból. Ahol az a legkevesebb, hogy azok tanítanak, akik nem értenek hozzá. Egoista beképzeltek és áltudományok mögé bújó tudatlanok, akik látszólag egymást segítve, a valóságban azonban egymást eltaposva próbálnak életben maradni, pontosabban a zavarosban halászni. Mindez úgy, hogy poénról poénra lépked a történet, aminek persze nem lehet normális végkifejlete.

Talán kétszázan ülhettünk a színházzá változtatott díszteremben a Megyeházán. És a tapsokból, nevetésekből úgy tűnt: nálunk is működött az előadás. Amiben részemről természetesen Mucsi Zoltán vitte a pálmát, aki már negyedszázada is hatalmasakat alakított Szolnokon.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Epizodisták csillogása

Vannak színházi előadások, amelyeket nem a főszereplők visznek el a vállukon. És vannak produkciók, amelyektől semmi egyebet nem várunk, mint a könnyed szórakoztatást. A Szigligeti Színház Én és a kisöcsém című klasszikus operettjére mindkét állítás igaz.

Múlt századi kalandjaink

A múltunknak is kell a reklám. Azaz múltunk feldolgozására is ráfér a marketing, hogy azok, akiknek tanulniuk kellene belőle, rábukkanjanak a leckékre. Erre kiválóan alkalmas a Szovjetunióba disszidálni akaró egykori diák sztorija. Ez a cégére a 35. Zounuknak, ami aztán letehetetlen.

Karakter sztár

A Roncsderby recenziója előtt elfogultságot kell bejelentenem. Egyrészt G. Dénes Györgyöt - Zsüti bácsit - a magyar könnyűzene és zenés színház egyik legnagyobb alakjának tartom. Másrészt nagyon tudom tisztelni a kemény munkát.

Kár, hogy csak a szemnek

Mi lesz egy színházi jelmezzel, miután lekerül műsorról a darab, amihez készült? Ez a kérdés az idén 25 éves szolnoki Jelmez-Art munkáit éppen csak felvillantó kiállítást nézegetve jutott eszembe. Egy túlzottan szerény és túlzottan rövid ideig látható kiállítás az Aba-Novák földszintjén.