Lehet, hogy csak azért álmodtam mindezt, mert épp a napokban olvastam az egyik Szolnokhoz közeli településen történtekről, ahol a szülők játszóteret szerettek volna a gyerekeiknek. És, mint normálisabb világban lenni szokott, nem az asztalt kezdték verni, hogy nekik ez meg az kell, hanem összedobtak egy kis pénzt, amit aztán helyi vállalkozók is kiegészítettek, így elkezdődhetett a játszótér építése. Ha jól értettem a történetüket, az új játszótérhez sem a község, sem a megye, sem a kormány semmit nem tett hozzá, nem valami kommunikálandó pályázat vagy program révén kezdett körvonalazódni a hinta meg a homokozó, hanem valódi civil tenni akarásból. Ám a projektet megneszelték politikusok, és azonnal rácuppantak, azaz megjelentek a helyszínen, fotózkodtak, majd égbe-világba posztolni kezdtek az újabb sikereikről.
Persze nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy miként egy-egy kiadósabb, meggondolatlanul mindenfélét tartalmazó vacsora után, ezúttal sem csak egyetlen „fogás” zavarta össze az éjszakai agyműködésemet. Lehet, hogy csak én lettem érzékenyebb, mert nekem az utóbbi időben egyre inkább úgy tűnik, hogy Szolnokon és környékén már tényleg nem történhet semmi politikusok nélkül, mintha minden tőlük eredne, mindent nekik kellene megköszönni. Vittek ők hűtőtáskába vakcinát – mintha nem lenne erre szakszemélyzet -, szteppeltek cégek által összedobott adományok körül, nem is beszélve a különböző jótékonysági akciókról, vagy alapvető eszközök beszerzéseiről. Mintha ők is minden esetben mélyen a zsebükbe nyúltak volna, vagy ők találták volna ki, netán mindenért verejtékesen megdolgoztak volna. Néha megcsömörlik az ember.
Értem én, hogy a politikusoknak elfoglaltság kell, ha már a parlamentben nem sok minden történik, és a legtöbb esetben a döntések sem a választottak véleménye, hanem a hatalomban ülők érdekei szerint történnek. Kell valami pótcselekvés, hogy úgy tűnhessen, a politikus aktív, rászolgál a választók bizalmára, és főleg jelen legyen a mindenféle médiumokban. Mert ma már nem az számít, hogy ki, mit csinált, hanem ki, mit mondott (magáról). Ezért ültetnek fát politikusok alkalmi cipőben és zakóban, ezért taposnak búzatáblát kiskosztümben, ezért csinálnak úgy néhány percig szemétszedéseken, mintha az elejétől a végéig dolgoznának.
A végén tényleg annyira rácuppannak ezekre a könnyen letudható és kommunikálható eseményekre, hogy rászoknak, mint drogos a szerre, és a végén már egyre több cuccot kell tolniuk. Egyre több cucc pedig már csak úgy lesz, ha bejönnek a lakásainkban, és a családi ünnepeken is elmondják, mit gondolnak, majd kamerák kereszttüzében ők adják át az ajándékokat vagy merik az első kanál levest. Ettől pedig már tényleg csak pár lépés vagy hónap, amikor a fotóikat is ki kell akasztanunk a lakásunkban.
Most még meg lehetne állni a lejtőn. A rossz álmok megelőzése érdekében én például esténként már nem vacsorázok. De lehet, hogy ez nemcsak rajtam múlik?
