Szerintem nem véletlenül vannak hirdetőtáblák, hirdetési újságok és egyéb ósdi meg modern kommunikációs felületek, ahol el lehet juttatni a kereskedelmi üzeneteinket a remélt közönségnek. Szerintem az sem lehet véletlen, hogy a szerencsésebb történelmi fejlődésű városokban óvják az utcaképet az igénytelen reklámoktól. Szerintem az sem véletlen, hogy Szolnokon így lehet reklámozni. Ami persze baj. Szerintem.

Minden tiszteletem és elismerésem a szolnoki rotarysoké. De! Ha már a város egyik legszebb parkjában ültetett emlékfa mellé kis táblát is helyeznek, nem lehetett volna előbb átolvasni? Vagy, ha már nagyon sietni kellett, és az eseményig nem lehetett javítani, másnap nem kerülhetett volna egy hibátlan a helyére? Vagy nem tűntek fel a hibás ékezetek, a rossz helyen lévő vessző és felesleges b betű? A Facebook posztok erre utalnak. Tiszteletem jeléül szívesen kifizetem a javított táblát, ha hajlandóak a cserére.

Magyarország Európai Uniós történetében majd egy komoly fejezetet kell szánni az úgynevezett kötelező kommunikációnak és ennek az elemeinek. Mindezekre külön hatóság figyel/figyelt, az ilyesmire elköltött pénz pedig meghaladhatja a térkövekre fordított uniós forrásokat. Az idő előrehaladtával jól látható, hogy a kommunikáció bizonyos elemeinek mennyi értelme és haszna volt. Csak Szolnokon több millió forintnyi, mára értelmetlenné vált tábla díszíti a közterületeket.

Klímaszorongás? Környezettudatosság? Globális felmelegedés? Környezetvédelem? A víz a legfőbb kincs? Vannak nagy szavaink és kifejezéseink, meg van a valóság. A valóság, ami mindig piciben, hétköznapiban, közvetlen közelről mutatja meg, hogy mennyire vesszük komolyan a világ problémáit. Amik a fejünkben nem nálunk jelentkeznek, nem velünk történnek, nem minket érintenek. Még. És addig így is lehet gondolkodni a vízről, a szemétről, a betonról.