A szolnoki "utcai művészek" kedvenc felületei a közlekedési táblák és minden fal, amelyik nem sajátjuk, azaz ahol más tulajdonát csúfíthatják, és tehetik tönkre. Szellemi színvonalukat a békás szökőkút vízköpői alatt kereshetjük. Konkurenseik az utcai hirdetők, akik bárhová, bármit képesek kiragasztani. A két "művészeti ág" támogatói pedig a közterületeinket pásztázó kamerák felügyelői, a rend valamint a közterület őrei.

Kinek áldás, kinek átok. Először a legendás étterem, aztán a fürdő, majd a hotel és a fagyizó nullázódott le a szolnokiak számára a Tisza szállóból. Persze lehet, hogy nem ilyen sorrendben, de ez talán nem is fontos. Mert a sor végére értünk: ismét száraz a kifolyó, amihez sok szolnoki járt "áldásért". Pedig talán ebben az esetben is igaz lehetne: "ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza".

Nem ipari műemlék. Nem közpénzből épült. Lehetne magánügy is. De Szolnokon a megszűnő és tervszerűen elbontott cukorgyár még évtizedekig közügy lesz. Mert munkát adott.

Kár érte. A RepTár és a néhai tárház között, közvetlenül a Tisza-parti sétány mellett lassan, de biztosan pusztul az egykori szolnoki teherpályaudvar - szerintem - legalább százéves felvételi épülete. Alternatív hajléktalanszállónak tűnik, miközben az önmaga vasutas múltjára, a néhai tiszai hajózásra büszke város egyik ékszere is lehetne. Gazdagok vagyunk, hogy hagyjuk pusztulni. Vajon mi épül majd a helyén?