2025.10.14. (kedd)

Szecskás papa

Szecskás papa

Dátum:

- Férfi létemre hetekig sírva jártam dolgozni, ne szégyellje a könnyeit! - állt meg mellettem, azaz fölöttem az idős férfi, aki szemtanúja volt esésemnek a Szecska egyik eldugott járdáján. Lassú mozdulatokkal a közeli padhoz tolta a bringámat, aztán intett, hogy inkább ott lapogassam magam, mint sem a földön kuporogva. A fájdalom helyett a meglepetés ült ki az arcomra.

– Férfi létemre hetekig sírva jártam dolgozni, ne szégyellje a könnyeit! – állt meg mellettem, azaz fölöttem az idős férfi, aki szemtanúja volt esésemnek a Szecska egyik eldugott járdáján. Lassú mozdulatokkal a közeli padhoz tolta a bringámat, aztán intett, hogy inkább ott lapogassam magam, mint sem a földön kuporogva. A fájdalom helyett a meglepetés ült ki az arcomra.

– Most már egész jók a járdák, meg látja padok is vannak, sőt a fák is megnőttek.

Kényelmesen elhelyezkedett a padon, hátradőlt, botját a két lába közé szorította.

– Látta volna ezt a környéket harminchét éve, amikor ideköltöztem.

Maga mellé mutatott. Sajogtak a térdeim, meg a könyököm, jólesett leülni.

– Azt hittem, megütöttük a főnyereményt, amikor öt év után kiutalták a kétszobás lakást, itt a negyediken.

Fejével a fölénk magasodó tízemeletes szalagház felé intett.

– Akkor már vagy tíz éve laktunk az anyóséknál a kisszobában, a két gyerekkel. A maguk módján segítettek, de olyan kis helyen összezárva, állandó volt a veszekedés. Csak azért nem ment rá a házasságunk, mert az asszony szégyellte volna a faluban, hogy válunk. Én meg amúgy is egyre ritkábban jártam haza.

Vastag szemöldökei alól huncutul rám nézett.

– Nem ám másik nő miatt! Minden melót, túlórát elvállaltam, hogy elköltözhessünk. Igen ám, de hiába kuporgattunk, arra nem volt elég a pénzünk, hogy építkezzünk, meg el is akartunk jönni abból a pletykás faluból. Tudja, hogy lehetett akkoriban lakáshoz jutni?

Láthatóan nem érdekelte, hogy mit mondanék. Magának mesélt.

– A munkahely segítségével. Már, ha éppen volt lakás. Mert, amíg nem kezdték el a Széchenyit építeni, az se nagyon volt Szolnokon. A végén már ajánlottak valahol máshol is, de addigra annyi szépet írtak az új lakótelepről, hogy az asszony kijelentette, vagy ide, vagy maradunk a faluban. A lányom tíz, a fiam nyolc volt, amikor hetvenkilenc márciusában megkaptuk a kiutalást.

Nagyot sóhajtott. Kicsit előredőlt, mintha valamit jobban akart volna látni.

– Azt hittem, onnantól minden rendben lesz. Saját lakás, a gyerekek külön szobában, fürdő, wc, nem ám lavór meg kerti budi. Sőt, fát se kellett hasogatni, mert a radiátorból jött a meleg. Nekem meg nem kellett reggel-este egy órát utazni a munkába, csak felszálltam a 24-esre, aztán meg az 1-esre, és már ott is voltam.

Felém fordult. Végigmérte a térdemen a sáros farmert, a lehorzsolt kézfejem.

– A férfiak sosem sírnak, igaz? Hetekig sírva botorkáltam a félig kész utcán a buszmegállóhoz reggelente. A gyerekek nem találták a helyüket az új iskolában. Nem értették, itt miért nem lehet csak úgy kimenni az utcára. Vissza akartak menni az öreganyjuk házába, siratták a régi barátaikat. Minden este a fejemhez vágták, hogy nekik ott jobb volt, minek kellett elköltözni. Az asszony is pityergett esténként. Igaz, aludni se tudtunk. Minden oldalról jött valami zaj. A fölső szomszéd klumpában mászkált, a mellettünk lévő három műszakba járt, ezért este tíz után még üvöltette a tévét vagy a rádiót, alattunk állandóan veszekedtek. Az anyósék kisszobájában olyan csend volt, hogy a szú percegését hallottuk az öreg szekrényből. De tudja, mi volt a legrosszabb?

Ránéztem. Úgy fürkészett, mint aki most fedezte fel, kivel beszélget.

– Senki se találta a helyét. Olyanokkal raktak egy lépcsőházba, akiket a faluban elkerültünk volna. Volt, aki disznót vágott a panelban. Egy másik lakásból két hét alatt minden mozdíthatót eladtak. Hajnalig dajdajoztak. A szemetet a folyosóra öntötték. Az új, festékszagú lépcsőházban pár hét alatt ordenáré bűz terjengett. A liftet kerti budinak használták. Minden reggel eszembe jutott, hogy ezért güriztem tíz évig. Hogy ne tudjak pihenni, hogy a gyerekek utáljanak, mert ideköltöztünk, hogy újra meneküljek otthonról.

Ismét maga elé bámult. Nem tört el semmim, a bringa is ép. Menni kellene. Mit mondjak búcsúzóul?

– Tényleg felvitték a lovat a lifttel az emeletre? – Csúszott ki a számon a régi legenda.

– Én is csak hallottam ilyet, de látni, nem láttam – mondta kuncogva. – Azt hittem, az első nyarat se töltjük már itt, és nézze, lassan negyven éve ugyanabban a lakásban lakom. A Szecska lett az otthonom. Szép lassan megszoktuk, megtanultunk itt élni. Meg nem is tehettem meg, hogy elmenjek. Nőttek a gyerekek, miattuk hajtottam, nekik kellett segíteni. Aztán az asszony hagyott itt, őt kellett kifizetnem. Mire egyenesbe jöttem, bezárták a vállalatot, ötven évesen örültem, hogy tető van a fejem fölött.

Komótosan zsebkendőt vett elől. Nem tudtam eldönteni, hogy náthás vagy sírt.

– Tudja, mi az érdekes? A fiamnak meg a lányomnak ez lett a gyerekkoruk, ide kötik őket az emlékeik, erről nosztalgiáznak. Az én öreganyám tőlünk két utcára lakott még nádtetős házban. Nekem az volt a mennyország, amikor nála lehettem. Mindig azt hittem, hogy én is olyan faluszéli öregapó leszek. Ehhez képest tudja, mi a nevem?

Elsőre nem is értettem. Be kellett volna mutatkoznom?

– Az unokáknak én vagyok a Szecskás papa. Így emlegetnek, hogy jönnek a Szecskás papához. Merthogy a Szecskán lakok. A gyerekektől hallották, hogy Szecska. Ma is vártam őket, ígérték, hogy jönnek. De valami közbejött. Nagyon elfoglaltak. Meg messze is laknak. Egyedül maradtam. Még szerencse, hogy néha lehet valakivel beszélgetni.

A botjára támaszkodva, nagyokat nyögve állt fel a padról. Megigazította hosszú, régi kabátját. Intett.

– Na, vigyázzon! Nehogy újra így járjon a Szecskán.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A Madas-ház kincse

A százados szótlanul nézett ki a fekete Opel kormánya mögül a fiatal közlekedési rendőrre és a Szigony begipszelt kezű pincérlányára a Hetényi kórházzal szembeni buszmegállóban. Mondhatta volna, hogy azonnal szálljanak be, mire azok ketten meg jelezhették volna, hogy tulajdonképpen az 1-es buszra várnak. Ehhez azonban túlságosan elcsigázottak voltak. Tünde ráadásul iszonyatosan fáradt is, így az ismerős arc láttán inkább nem tétovázott. A fiatal rendőr meg nem látta értelmét, hogy egyedül ücsörögjön a megállóban.

Falra festett lány

A fiatal eladólány a visszajáróval bajlódott, miközben a vállával a fejéhez szorított telefonba káromkodva küldte el az anyjába a vonal túlsó végén lévőt. A vele szemben álló, rendszeresen ott vásároló vasutas elmosolyodott. Ha a lány csak egyetlen pillanatra is ránéz, talán észreveszi a kaján vigyor üzenetét: a férfi pontosan tudja, miről lehet szó, és neki se lenne ellenére a dolog, csak nem mer előhozakodni vele.

Fekete Német

- Én hogy kerülök a történetbe? - Nézett Bánra Bartos Edit, akinek a szobájában olyan szerencsétlenül esett hanyatt Gulyás Zoltán. És, akit egyik nap a főnöke, másnap pedig egy ismeretlen Kamazos akart eltenni láb alól. Sőt, feldúlták a lakását, és még a rendőrséget is megjárta. - De maga is válaszolhat erre, százados úr!

Tipp és indíték

- Addigra már kirúgtak a kéményseprőktől, amikor Gyula bá piásan legurult egy tetőről. Bár a temetésén a többiek azt mondták, nem a zuhanásba, hanem a két hét kórházi alkoholelvonásba halt bele. Mindenesetre a búcsúztatóján ugrott be, hogy ki kellene rabolni a Szapáry úti bankot - folytatta Ványai, miközben a Baross utca házait bámulta a kocsiból.