Nem elsősorban a forradalom hatvanadik évfordulója miatt érdekes a korszakot tisztelendő alapossággal és kitartással kutató Cseh Géza Erőszakos cselekmények Szolnok megyében az 1956-os forradalom és megtorlás időszakában című írása, sokkal inkább a kortalan emberi gyarlóság és pitiánerség miatt. Mert amellett, hogy e nagyszerű levéltáros munkájából kiderül, Szolnokon október 23-a és november 4-e között sem halállal végződő összecsapások, sem komolyabb sérüléssel járó összetűzések nem voltak, azért a megtorlás időszaka „parádésra” sikeredett. Amiben az a legborzasztóbb, hogy számtalan kegyetlenkedést nem az eszmék szembenállása, a barikád két oldala, hanem hétköznapi, forradalmaktól és nagy történelmi eseményektől független, emberi ellenétek motiválták. Azaz, amikor a minimális hatalomhoz jutó, primitív ember elszabadul, és úgy gondolja, személyes sérelmei megtorlására használhatja kiváltságos helyzetét. Ha vannak hányingert keltő dolgok ebben az időszakban, akkor ez mindenképp közte kell, legyen.
Éppen ezért rettentően sajnálom, hogy még hatvan évvel később is csak monogrammal jelölhetőek a bűnösök, miközben áldozataik nevei teljesen kiírhatók. Nem kétséges, hogy a túlkapásokat elkövető pufajkások bűnözők voltak, de talán ideje lenne eltekinteni a személyiségi jogaiktól. Már csak azért is, hogy egy következő történész nemzedék feltárhassa ezeknek a néhány hónapig önmagukból kivetkezett, majd bő három évtizedig a rendszer naposabbik oldalán tanyázó figurák életútját. Ha ez megtörténi, azt hiszem, legalább akkora csodálkozás lesz, mint Cseh Géza mostani tanulmányát olvasva. Tényleg csak remélni lehet, hogy sok Zounuk jelenhet még meg egy-egy ilyen ferde portré felvázolásával.
De ugyancsak fontos lenne, hogy a szintén a Pozsonyi úti intézmény gárdáját erősítő Csönge Attila is sokszor publikáljon még a Zounukban (is), mert a Szolnok Megyei Város Polgármesterének jelentései (1946. május-december) című, nagyon alaposan jegyzetelt és magyarázott forrásközlése ismét sokat hozzátesz Szolnok háború utáni éveinek a megismeréséhez. Amiben, ha akarom, már ott lappangott 1956 éppúgy, mint az azt követő megtorlások színvonala, ráadásul a még köztársaságban töltött első békeév hétköznapjairól is rengeteg érdekességet elárul. Mikként Czégény Istvánné és Szikszai Mihály Adatok Jász-Nagykun-Szolnok megye élelmiszeriparának történetéhez című munkájának újabb fejezete, ami több történelmi korszakban helyezi el az iparág helyi fejlődését, átalakulását, és leépülését. Munkájuk nagyon jól mutatja, hogy száz év alatt számtalan rendszer átgázolhat az országon és a megyén, azért a gazdaság fejlődését, fejlesztését még akkor sem lehet rendszerváltásonként kidobni az ablakon, ha a propaganda szeret erről zengeni.
Nem tagadom, hogy a Zounuk augusztusban megjelent legfrissebb számában is elsősorban a szolnoki vonatkozásokat kerestem. Még akkor is, amikor irigykedve olvastam Bathó Edit jászberényi vendégfogadókról szóló cikkét, aminek szinte minden lapjánál felsóhajtottam, de jó lenne egy ilyet Szolnokról is találni. A Selmeczi László remek jegyzeteivel közölt, Zádor István első világháborúban írt naplója meg természetesen a Szolnoki Művésztelep alkotás helyett frontszolgálatra „ítélt” művésze miatt tudott lekötni.
Bár hetekig olvasgattam a legfrissebb Zounuk tanulmányait, úgy tettem le, hogy már most várom a következőt. Nemcsak azért, mert a Zounukban közölt írások teszik érthetővé és emberközelivé mindazt, ami a levéltárban történik, hanem mert a történelem és a város objektív múltja iránt érdeklődők számára igazi kincsek – még ha nem is mindig fényesek – rejtőznek a sorok között.
