Zelei Gábornak talán két-három mondata van az egész előadásban, mégis hatalmasat alakít Tulipánként. Nemcsak jelen van, de ezzel a leginkább szótlan jelenléttel megformálja a kétes előéletű gengszter karakterét, aki kenyéradójáért mindenre képes. Zelei arcjátéka, tekintete, mozdulatai sokkal többet elmondanak, mint bármennyi monológ. Már a Lila akácban is parádés mellékszereplő Angelusz papaként, de Tulipánként az a minimum, hogy valaki felterjessze a Gobbi Hilda által alapított, a hazai színházi epizódszereplőknek adható Aase-díjra.
Ónodi Gáborral együtt. Aki több szívbe markoló kis monológgal – például a beteg kisfiú ágya felett – formálja meg a sánta Bercit. Ónodi figurájáról nagyjából az előadás közepén vált számomra egyértelművé – ami az Eldorádó Bercijéről eddig nem jött le -, hogy Monori és felesége tulajdonképpen a családja, a nehéz természetű piaci kereskedő pedig az egyetlen, aki a maga módján emberszámba veszi nyomorult lényét. Ónodi Gábor úgy marad benne végig a gazdájáért „inkább meghaló” karaktere építésében, hogy nagyon sok jelenetben ő az unterman, a poén indítója vagy lecsapója Molnár László Monorija mellett. Gyönyörűen elvégzett kemény meló.
A zseniális mellékszereplők között ki kell emelni az utóbbi időben, a szolnoki színházban valamiért keveset látott, Marikát alakító Pertics Villőt. Megalázott, koszos, kis verébként érkezik a színpadra, hogy aztán fokozatosan az apja világából menekülni akaró, de valahol az apját mégiscsak szerető, érte aggódó elegáns asszony váljon belőle. Pertics Villő karaktere teszi meg a legnagyobb utat a darab során, neki kell a legtöbbet változnia, amit kiválóan old meg a fiatal színésznő.
Hosszú sorokat kellene szentelni Gombos Juditnak, a kommunistává lett kereskedőnek, Polgár Kristófnak, a rablóból rendőrré lett Monori-tanoncnak, vagy éppen Tárnai Attila Tarzanjának, Mészáros István Pulcher csak kétszer feltűnő Skultétijának, és a hasonlóan csak két jelenetben Nyikolajt megformáló Vándor Attilának. „Eldorádó jelentése: paradicsomi hely, paradicsom, kánaán (…)” Ez áll a szolnoki előadás műsorfüzetének második oldalán, amit a szolnoki Eldorádó bemutatója után újra elolvasva nem tudtam nem a színészekre érteni. Nekem úgy tűnt, paradicsomi körülmények közé kerültek, és paradicsomi állapotokat teremtettek. Maguknak és a nézőknek, azaz a színháznak.
Leginkább természetesen Molnár László, mint Monori és Radó Denise, mint Monoriné Rózsika. A pénz és az Isten imádatának két szélsősége, akiket a gyerek – az unoka – mégis összeköt, és a maguk módján bármire hajlandóak érte.
Molnár László szinte végig a színen van. Egyértelműen tőle és miatta halad előre a darab, és miközben jellegzetesen molnárlászlósan alakítja a dörzsölt, kibírhatatlan kereskedőt, egyetlen pillanatra sem teremt Eperjes-hiányérzetet. Minden bizonnyal jórészt neki is köszönhető, hogy nem tört rám a film hiánya, vagy eszembe se jutott ahhoz hasonlítgatni a szolnoki Eldorádót. Molnár László a tavalyi Egy lócsiszár virágvasárnapja címszerepe után ismét megmutatja, hogy jelenleg ő a szolnoki társulat vezetőszínésze, első számú drámai mestere.
A színésznők között pedig Radó Denise, akit elsőre alig lehet megismerni Monorinéként. Egészen hihetetlen, hogy egyik nap a Lila akác dámája Bizonyosné Nagyságos asszonyként, másnap meg ez az istenfélő, az urától tartó, de olykor azt mégis irányító, egyszerű Teleki téri asszony. És ezt a kettőt egyszerre is próbálta. Nem tudok mást mondani: hihetetlen. Elképesztő szélsőségek bejárása néhány napon belül. Igazi színészi bravúr. Monoriné egy másik női karakter, amelyből valószínűleg sokkal több volt ebben az országban, mint Bizonyosnékból. Talán ezért is hangzott el a premier végén a mellettünk ülő szépkorú hölgyek egyikétől: „hát, ilyen volt az életünk”.
Be kell vallanom, féltem a szolnoki Eldorádótól. Egyrészt az író által 1988-ban rendezett filmváltozat Eperjessel, Andorai Péterrel, Pogány Judittal, Eszenyi Enikővel számomra olyan alapmű, amit évente legalább egyszer látnom kell. Másrészt a 2020-ban megjelent önéletrajzi regényben, a Magyar Copperfieldben szinte az egész történet újra előkerül számtalan kiegészítéssel és mellékszállal – letehetetlenül. Tehát színpadon harmadik verzióban várt rám Bereményi Géza gyerekkora, ráadásul egy olyan román rendező (Sorin Militaru) interpretálásában, akinek azért nincs a vérében, a bőre alatt mindaz, ami az Eldorádót közös magyar élménnyé teszi. Nem mondom, hogy a rendezés minden ízében tökéletes lett – a második felvonásban a szotyizós jelenetsor kifejezetten hosszú és céltalan -, de nem csalódtam. Az első pillanattól az utolsó Lugosi Claudia dalig lebilincselt, magával vitt és az agyamat használta a szolnoki Eldorádó. Pont úgy, ahogy egy jó drámától elvárom.
(Az illusztrációk a Szolnoki Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
