Reggelizz, mint egy király! Ami ugye akkor a legkirályibb, ha a nap első étkezését nem neked kell elkészítened, és pakolnod se magadnak kell utána. Persze az se mindegy, hol és mi kerül az asztalodra, de hát az élethez kell egy kis kalandvágy. A kalandhoz meg információk. A kellemes élményhez pedig szerencse. Ám, ha minden összejön, akkor tényleg királynak érezheted magad a reggeli után. Szombat reggel nekem sikerült. Rántotta, tea, narancslé, kakaóscsiga, jó társaság, kellemes hely, szórakoztató környezet. Meg fejtörő: mit jelenthet a név?
A világháló különböző bugyrainak köszönhetően jó ideje tudom, hogy a Kassai úton, a Kodály iskola után, a néhai 900-as ABC-ben fura nevű kávézó és pékség nyitott. Ráadásul a fotók és a szállingózó információk alapján az is sejthető volt, hogy a Sirap esetében nem egy lakótelepi ABC kényszerű újragombolása történt, hanem valami olyasmi, ami nemcsak a környéknek szól. Csak hát, mindig nehéz, ha valami nem esik útba, ha valamiért nagyot kerülni, vagy direkt elindulni kell. De a kifogások csak elkoptak. És most már inkább úgy gondolom, hogy lehet olykor arrafelé sétálni, és a Sirap akár rendszeresen útba is eshet. Mert megéri.
Hiszen például a rántottájuk – meg a velem tartók tükörtojása – nem volt hétköznapi. És nemcsak az íze volt rendben, de a tálalása is, amin leginkább az érződött, hogy aki készítette, a legjobb értelemben alkotni akart. Mert a koktélparadicsomot simán is oda lehetett volna tenni a tányér szélére. Meg úgy vágva, hogy szívet formáljon. Amitől lehet, hogy nem lett más az íze, de hogy jobbnak éreztem, az egészen biztos. Miként a többi, ízlésesen aprított és elhelyezett zöldséget is, no meg a pirítóst, ami nem járt, hanem választani lehetett. Ötcsillagos hotelek rántottájában nincs ennyi szakmaszeretet és kreativitás.
Ami nem meglepő, ha kicsit körbejárnak ezen az elsőre fura nevű helyen. Ahová nemcsak kutyát, de medvét és más állatot sem szabad bevinni, de így kiírva már nem bántó, hanem vicces. Ahol nem az a marketingfogás, hogy „egyél itt”, hanem például az, hogy a szülőktől szívesen átvállalják a suliba járó srácok normális tízóraijának az elkészítését, kvázi elő lehet fizetni. Vagy például nem a világhálón hirdetnek mindenféle jótékonysági akciókat, meg távoli helyek problémáinak megoldásával akarják a közös lelkiismeretet legyezgetni, hanem itt és most igyekeznek a maguk módján segíteni: vásárolj egy ismeretlen rászorulónak, és tűzd a blokkot a falra. Ezektől pedig azt érzi az ember, hogy itt valaki vagy valakik nem „pénzjegynyomdát” akartak nyitni, hanem egy helyet, ahol a saját lelkük is jól érezheti magát attól, hogy a vendégek jól érzik magukat. Mintha nemcsak a szavakat olvasnák visszafelé, mintha nem ők ülnének fordítva a lovon.
Persze a legfurább hely és a legkreatívabb ötletek se érnének semmit, ha a tányérok, a bögrék, poharak és főleg a kosarak zokognának szégyenükben. De elsőre nekem úgy tűnik, itt nem fognak, mert a választékuk sem hétköznapi. Ugyanis – ha jól értettem -, itt nem a helyben készült dolgokon van a fő hangsúly, hanem a több helyről érkező, sokféle ízeken. Nem is csodálom, hogy szombat reggel szerencse kellett a jó asztalhoz, miközben az otthonra vásárlók folyamatosan egymásnak adták a volt 900-as régi kilincsét. A Sirapba beszökött valami. Valami, amit érdemes kipróbálni, aztán esetleg napi rutinná tenni, és akár egy „szelfivel” emlékezetessé tenni, vagy az egyszerűségében zseniális nevet megfejteni.
