Szolnok XX. századi történetének és az első világháborút lezáró békeszerződésnek az összefüggéseiről 98 év alatt nem született egyetlen használható, tényeken és azokból levont következtetéseken alapuló dolgozat sem. Holott naivság lenne azt hinni, hogy a tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát nagyhatalmi szóval megpecsételő, lényegében az újbóli, szuverén magyar államiságot is szentesítő nemzetközi egyezmények, a tárgyalóasztalon kijelölt határoktól minimum 120 kilométerre lévő városra ne lettek volna hatással. Így sajnos ma is csak az éppen aktuális politikai lózungokkal és olykor felelőtlen populista felhangokkal teleaggatott beszédekkel emlékezünk az elmúlt száz évet talán leginkább meghatározó történelmi eseményre. Aminek nyomai és következményei Szolnokon is a mai napig felfedezhetőek.
Talán meglepő, de némi történelmi ismeret birtokában esetleg elfogadható, hogy a trianoni békeszerződés Szolnok számára rosszabbul is végződhetett volna. A Román Királyság csapatai ugyanis nem véletlenül vonultak 1919-ben a Tisza vonaláig, és lőtték szét például a Vártemplomot vagy a városi színházat. Volt ugyanis olyan törekvés, amely a még képlékeny, szuverenitását kereső Magyarország, és a minél nagyobb területek elfoglalására törekvő Románia határait természetes vonal, azaz a Tisza mellett látták volna szívesen. Aminek elfogadása esetén Szolnokból nemcsak határváros lett volna, de elveszthette volna mai területének jelentős részét is. És bár a történelem a „mi lett volna ha” fordulatot nem ismeri, azért csak gondoljunk bele, milyen lett volna itt az élet Ceausescu idején.
A végül a várostól bő száz kilométerre kerülő román határ kijelölésénél sokkal kézzelfoghatóbb élmény lehetett Szolnokon, 1920-21 környékén a magyar „menekültek” megjelenése. Elsősorban azon állami tisztségviselőké – vasutasok, tanárok, orvosok -, akik megtagadták, hogy a román királyra esküdjenek fel. Kevés szó esik arról, hogy a magyarságukat vállalóknak a családtagjaikkal együtt a XX. században először, nemzetiségük miatt egy-egy vasúti vagonban kellett elhagyniuk otthonukat és egzisztenciájukat. Ezekből a vagonokból Szolnokra is került, ami természetesen azt is jelentette, hogy az 1919-ben sokáig frontvárosnak számított településnek gondoskodnia kellett az érkezőkről. Ami végül nagyon sok, jelenlegi szolnoki család gyökereit alapozta meg. Érdemes körülkérdezni, kinek a felmenői között vannak ilyen „trianoni menekültek”.
A kitaszítottak befogadása után az ország infrastruktúrájának újjászervezéséből is kivette a részét Szolnok. Ennek köszönhető a Baross utcán ma már Árpád-házként álló Magyar Királyi Bábaképző Intézet megépülése. A korábban Nagyváradon működő, szülésznőképző iskola ugyanis Jász-Nagykun-Szolnok megyének is biztosított szakembereket, így 1924-ben döntés született a Szolnokra „helyezéséről”. Így tehát sok szolnoki és Szolnok környéki még a hetvenes években is abban az épületben látta meg a napvilágot, amit 1926. október 16-án adtak át ünnepélyes keretek között.
Ha áttételesen is, de ugyancsak a trianoni békeszerződésnek „köszönhető” Szolnok első modern szállodája és fürdője, a Tisza szálló is. Ennek megépítését ugyanis a húszas években nem Szolnok turisztikai vonzerejének felpörgése inspirálta, hanem a lillafüredi Palotaszállóhoz vagy éppen a pécsi Hotel Kikelethez hasonlóan az elvesztett tátrai és adriai üdülőhelyek pótlására tett kísérlet. A XX. században megjelenő üdülési igényeket ugyanis úgy tűnt, leginkább belföldön kell majd kielégíteni. (Milyen kár, hogy a mi szállodánkról a harmincas években nem készült játékfilm.)
Csak erre a cikkre készülve derült ki számomra, hogy a város vallási sokszínűségét hirdető templomaink sorába utolsóként és legkisebbként illeszkedő Evangélikus templomunk is részben Trianon következménye. Egy leírás szerint ugyanis a békeszerződés után betelepülő evangélikusok száma és összefogása inspirálta a wittenbergi vártemplom kicsinyített másának tekinthető épület 1932-es átadását.
Érdemes pár sort a város utcaneveinek is szentelni. Az első, átfogó és politikai „üzenetektől” sem mentes közterület elnevezésnek, átkeresztelésnek köszönhetően ugyanis nagyon sok, az elcsatolt területekre is emlékeztető utcája lett Szolnoknak. Így születik meg a Pozsonyi, a Kolozsvári, a Fiumei és a Kassai út, illetve a Rozgonyi és a Száva utcák is 1926-ban. Érdekes, hogy közülük csak a Pozsonyi viselt más nevet 1950-től a rendszerváltásig.
Természetesen Szolnok sem maradhatott emlékező „műtárgyak” nélkül. Ilyen volt a mai Táncsics utca végénél a virágokból kirakott nagy Magyarország térkép, aminek helyére aztán – jól mutatva a Trianonhoz való későbbi viszonyt – előbb a Szovjet hősi emlékmű („szivar”), majd a Lenin-szobor került. Nem sokkal a virágágyás után, 1934. július elsején adták át az Eötvös tér sarkán – a víztorony tövében – az úgynevezett Ereklyés országzászlót, ami a maga háromméteres kőhalmával és nyolcméteres zászlórúdjával igencsak impozáns építmény lehetett. És alig tíz évet élt meg, hiszen a városba bevonuló szovjet csapatok – bár ez sincs még tényekkel alátámasztva – lerombolták. Helyére 1960-ban az ugyancsak a múltra és egy másik világra emlékeztető 68-as obeliszk került a Kossuth térről.
A rendszerváltást követő húsz évben sokszor felmerült, hogy vagy helyre kellene állítani a lerombolt országzászlót vagy annak a helyére kellene az 1920. június 4-ei szerződésre emlékeztető emlékművet állítani. Végül 2010-re jutott nyugvópontra a kérdés, amikor véglegesen eldőlt, hogy közadakozásból a Tiszai hajósok terére kerül az új országzászló. Ami végül a sétányhoz, a Tiszavirág-híd lábához lett helyezve, így a mellvéd falára a Trianonra emlékeztető táblák is felkerülhettek.
Amelyek talán majd arra is emlékeztetnek egyszer, hogy annak a történelmi eseménynek a szolnoki következményeit is jó lenne objektíven feldolgozni, kibeszélni és végre mindenféle politikai felhang nélkül elbeszélni. Talán a következő száz évben sikerülhet.
