A könyvek többségét általában szerzői teljesítményként szokás értékelni. Bérczes László tavaly karácsonyra megjelent, Törőcsik Mariról szóló interjúkötete – önmeghatározása szerint beszélgetőkönyv – azonban csak a „témával”, a partnerrel együtt méltatható.ű
Amihez persze elengedhetetlen, hogy Bérczes zseniálisan vetette papírra azokat a beszélgetéseket, amiket a nyolcvanhoz közeledő, kétszeres Kossuth-díjassal leginkább annak Velemben lévő házában rögzített. Közel négyszáz oldalon át olyan kötetlenül és fesztelenül beszélgetnek, hogy azt érezhetjük, ott ülünk a Kőszeghez közeli ház kertjében, esetleg éppen a nagy diófa árnyékában. Nincs semmi manír. Éppúgy megfér a lapokon az időjárásról és a fázásról szóló diskurzus, mint a sörfogyasztás és az ebéd taglalása. Meg természetesen Maár Gyula, Major elvtárs, számtalan néhai színházi óriás – Mészáros Ági, Gobbi Hilda – és még ma is színpadra lépő – Trill Zsolt, László Zsolt – jóval-jóval fiatalabb partner. Akik között Törőcsik Mari, visszaemlékezései szerint, nem önmagától elalélt világsztárként élt – holott tehette volna -, hanem az emberek és a szakma iránt táplált végtelen alázattal.
Nekünk, szolnokiaknak persze más miatt is fontos és kedves ez a könyv. Kezdjük azzal, hogy maga a szerző, a tiszanánai Bérczes László szűk évtizeden keresztül a Vargában tanított, mielőtt végleg elkötelezte volna magát a színház mellett. És annál az utolsó pillanatnál, amikor már majdnem elindult a dramaturgi, rendezői, színházszervezői pályán, feltűnik egy másik fontos szolnoki szereplő, aki aztán Törőcsik Mari életének utolsó negyedszázadát is végigkíséri. Mégpedig Márton Éva, a Szigligeti Színház egykori művészeti titkára, aki szerintem megnyitása óta, ugyanebben a beosztásban, az új Nemzeti Színház alig látható, mégis nélkülözhetetlen pillére. Bérzcessel együtt olyan Szolnokról indult színházi szakemberek – és itt mind a két szót írhatnám nagybetűvel -, akik a reflektorok mögött állva adják önként az életüket a mindenki által ismert színházi óriásokért.
De nem feledkezhetünk meg a szintén sokszor emlegetett Schwajda Györgyről sem, aki nemcsak háromszor volt a szolnoki teátrum igazgatója, és nem mellesleg felépítette a mai színházat, de szűk évtizedre ide szerződtette Törőcsik Marit is. Hogy aztán olyan premierek maradjanak utánuk, mint a színháztörténetileg is fontos Száz év magány vagy éppen a felejthetetlen Cseresznyéskert, az Üvegfigurák, netán az Osztrigás Mici. No meg az a Hegedűs a háztetőn, amiben a Goldét alakító Törőcsik mellett Tevje szerepében Gregor József lépett a színpadra. Így Schwajda igazgatói szobája előtt még az is megesett, hogy Márton Évának a New York-i Metropolitannel kellett egyeztetnie az itteni műsorrend miatt. És akkor még nem beszéltünk a Törőcsik Mari által sokat emlegetett Iglódi István szolnoki munkáiról, vagy éppen Fodor Tamásról, aki a rendszerváltás környékén volt meghatározó főrendezője a Szigligetinek.
Persze, ha nem lenne Törőcsik Marinak semmi köze Szolokhoz, akkor is érdemes lenne a Bérczes Lászlóval összehozott élményt befogadnunk. Mivel azonban mindkettőjüket kicsit szolnokinak is tekinthetjük – és talán megélik, megéljük, hogy díszpolgáraink legyenek -, azt hiszem, nyugodtan hivatkozhatunk erre a remek könyvre címét kicsit megtoldva: Törőcsik Marink.
