Egy órája araszoltunk Szolnok főutcáján. Még körülbelül ötszáz méter a határállomás - mondta fáradt hangon nagyanyám. Onnan meg még vagy száz a Tisza-híd közepe, ott az igazi határ, aztán ki tudja, mennyit állunk még a román oldalon - legyintett lemondóan apám a kormánynál.
- Lánykérést ugyanúgy felesleges halogatni, mint hadüzenetet vagy visszavonulást. Olyan nincs, hogy tökéletes pillanat - tette a csésze fekete mellé bölcsességét a Hungária kávéház pincére. A megszeppent fiatalember nem mert ránézni, inkább az asztala melletti portálon keresztül a Kossuth tér felé hömpölygő embereket bámulta. Fülledt, nyári, piaci nap volt.
Hajnal ötkor fordította el a kulcsot a Csaba utcai rozsdás kapuban. Tudta, hogy mire a ház mellett visszasétál a nyárikonyháig, az első bicikliket már nekitámasztják a kerítésének. Már nem gondolkodott azon, miért csinálja. A pénz nem számított, hiszen abból jó ideje sokkal több volt, mint amennyi elférhetett az évtizedek óta nem használt hálószoba kétajtós szekrényében.
Nincs harag. És bosszút se akarok állni. Igaz, nem is nagyon menne. Mert ki vagyok én? Csak egy nyugdíjas. Aki ma reggelig a nyugdíj mellett a gipszelőben is dolgozott. Állítólag nem is rosszul. A kollégák szerettek. Meg a betegek is. Aztán jött az az ember. Egy ember, aki két különböző rendszerben, háromszor tudott kirúgatni. Neki csak születni volt nehéz. Nekem meg élni.
Annyi pad van a Verseghy parkban, nem értettem, miért éppen mellém ült le. Az őszi napsütésben, kigombolt kabátban, a pad támláján szétvetett karokkal süttettem az arcomat, amikor éreztem, valaki nekidől a kézfejemnek. Elnézést! Mondta. Bocsánat! Mondtam riadtam, és elkaptam a kezem. Csak ekkor néztem meg jobban a nagykabátos, sálas, kalapos, maga mellé botját letámasztó öregurat. Minden vasárnap itt ücsörgök. Tette hozzá.
