Kiáltás a peronon. A meglódult koszos személy fémesen csikorogva fékez. Az ütközők összekoccannak. A peron álmos népe a hangok felé kapja fejét. Kék ruhás alak szalad a szerelvény mellett. Lemaradt? Felkapaszkodik, de az alsó lépcsőfokon megáll, és a mozdony felé integet. A vonat meglódul. Majdnem itt hagyták a kalauzt.
- A héten szabadultam, úgyhogy addig tart a diszkó, ameddig én mondom - jelentette ki határozottan a Csomóponti művház nagytermében a kicsit kapatos, köpcös férfi. Mivel azt is hozzátette, hogy a zene tré, ezért csomagoljunk, nem sokat teketóriáztunk. Főleg, hogy senki nem kelt a védelmünkre, már ki voltunk fizetve, és egyébként sem ez volt az este első afférja.
Mi, akik minden reggel találkozunk a szolnoki vasútállomáson, pontosan tudjuk, hogy nem azért van tócsa a fedett peronon, mert esik, hanem mert két napja esett. Arcról talán ugyanolyan jól ismerjük egymást, mint a vonatok kerekeit csak jó időben kalapáló sárga mellényeseket. Alig valamivel tudunk többet egymásról. Minek is, hiszen csak útitársak vagyunk. Évek óta együtt ingázunk a Pest-Szolnok viszonylaton.
A Centrum étterem előtt toporgott az októberi hidegben. A piac előtti buszmegállóban hangos fékezéssel érkezett a sárga Ikarusz. Az emberek feje fölött átnézve próbálta kiszúrni a feleségét, akivel megbeszélték, hogy délben együtt ebédelnek az önkiszolgálóban. De a párja nélkül futott be az 1-es a Vegyiművek felől.
- Tudom, hogy magának is hiányozni fog ez a ház, de már hiába nézegeti, ennek vége - lépett mellé a Sütő utca végén az ismerősnek tűnő, elegáns úr. Észre se vette, mennyi ideje állhatott már ott, és mióta bámulta a Beloiannisz túloldalán, a kibelezett Madas-házat. Nem volt már rajta tető, az ablakok is hiányoztak. Összerezzent.
