A jó kocsmák úgy őrzik a városi legendákat, mint a megfelelő helyen tárolt sör a hűvösét. Ha nem lennének, talán örökre elveszne Ziles Zsolti alakja is, aki a hetvenes években Szolnok nagy vagányának képzelte magát. Azt hitte, mindenki eszén túljár. Legtöbbször azonban csak annyira futotta, hogy ha a szolnoki kocsmák mélyén szóba kerül, még ma is röhögnek rajta.
Egy forró, júniusi délutánon elgyalogoltam a Pelikán szállótól a cukorgyárig. Nem jó szántamból. Amikor szóltak, hogy indulnom kell, meg sem fordulhatott a fejemben, hogy vitatkozzak. Még csak tizenegy voltam, és súlyos terhet rakott vállamra a kísérőm. Gondolatban azóta is sokszor végig járom azt az utat.
"Kézbesítendő és felbontandó 2029. július 7-én". Ez állt azon a megsárgult, itt-ott sérült, de hibátlanul leragasztott régi borítékon, amit Nádasdi Sarolta budapesti albérletének postaládájában talált. Hülye vicc, gondolta, és óvatosan felnyitotta. Egy szolnoki képeslap meg egy sokkal jobb állapotban lévő, kisebb boríték hullott a körúti palota századfordulós műkövére. Megborzongott.
A csillogósra suvickolt, vadonatúj, fekete Mercedes bálna a Sütő és a Mészáros Lőrinc út találkozásánál, azon a furcsa kis téren parkolt le, ahol nagyon könnyű úgy megállni, hogy mindenkinek is, de legalább az arra közlekedőknek kellemetlen legyen. A téllel küzdő Nap viszont kellemesen csiklandozott. A Madách és a Mészáros közötti sikátoron keresztül, gyalog tartottam a Szapáry felé.
- Hallották, hogy elbontják a Fehér ló fogadót? A helyén meg valami újabb hivatal épül - vágott a közepébe köszönés helyett Nacsa János, amikor odalépett a Magyar Király éttermében kedvenc asztaltársaságához.
- Pénzügyigazgatóságot húznak fel a helyén, hogy még több adót tudjanak lenyúzni rólunk - vetette oda egykedvűen Mato Imre, miközben pipájával vacakolt.
