(Nyári ismétlés. Ez az írás 2014. május 20-án jelent meg először.)
Azon csak egy kicsit lepődtem meg, hogy két éve nem jártam a Milléren, a Szabadtéri Vízügyi Múzeumban. Persze, miért is jártam volna ott, ha sehol, semmi nem utalt arra, hogy 2012 óta bármi pozitív történt volna ezzel az – emlékeim szerint – minimum harmincéves kiállítással. Azon viszont egyáltalán nem lepődtem meg – ellenben rettenetesen elkeserített -, hogy első ránézésre semmi nem változott ott. Pontosabban: nagyságrendekkel vacakabb úton lehet megközelíteni Szolnok egyik, útikönyvekben és netes ajánlókban is felbukkanó turisztikai attrakcióját. Az összedőlt kordé, a rozsdásodó eszközök viszont pont úgy néznek ki, mint ahogy két évvel ezelőtt írtam róluk.
A maga nemében gyönyörű szivattyúházban lévő múzeum ajtaján újnak tűnő lakat. A kapu mellett a Tájak, korok, múzeumok bélyegző helyére utaló tábla viszont a régi, ahogy a Millér rozsdásodó térképe és a két gyönyörű kémény is. A zsilip felőli oldalon most be tudtam nézni a kiállítóhellyé alakított épületbe, így végre láthattam, mi van odabent. Eszközök, makettek, tablók és rengeteg fénykép. Talán a Tisza-vidék 200 éves vízgazdálkodását bemutató, a térség vízrajzát, valamit vízépítési munkálatait és technikáját felvonultató kiállítás, amit a hazai műszaki örökségek között tartottak – vagy tartanak még most is – nyilván.
Tudom, hülyén venné ki magát egy rendőrségi jegyzőkönyvben, hogy azért törtem be oda, mert végre szeretném megnézni ezt az egyedülálló kiállítást, vagy csak az épületet belülről. De sejtelmem sincs, más módon hogyan juthatnék az épületbe. Sőt, azt se tudom, hogy az egykor talán az esztergomi Vízügyi Múzeumhoz tartozó kiállítóhely ma kié. Vajon ez is átkerült a város tulajdonába, mint a megyei múzeum, vagy ez kimaradt a leltárból és nincs gazdája.
A két évvel ezelőtti képeket nézegetve döbbentem rá, hogy ennek a gazdátlanságnak immár akár komoly következménye is lehet. A szabadtéren kiállított eszközök között járkálva először csak azt tűnt fel, hogy a valaha az egyik kéményhez támasztott ladik „elúszott”. A körmös traktor tekintetében azonban bizonytalan voltam. Nem mertem volna megesküdni, hogy valóban a Milléren láttam, vagy valahol máshol. Aztán a képek között megtaláltam, és most már tudom: két éve még volt ott egy példány a minimum 66 éves Hofherr Schrantz traktorból. Amit az egykori múzeumi táblája is bizonyít, ugyanis azt még ezen a hétvégén is le tudtam fényképezni.
Ha optimista akarok lenni, akkor reménykedem, hogy a helynek mégis van gazdája, aki úgy döntött, felújítja a traktort. Amennyiben nagyon-nagyon optimistának szeretnék tűnni, akkor még azt is leírom, hogy biztos azért döntött a restaurálás mellett, mert az egész kiállítás is hamarosan megújul, és ez a szép régi gép lesz a reklám és a nagy attrakció.
Viszont, ha pesszimista vagyok, akkor azt kell feltételeznem, hogy a traktornak nyoma veszett. Tudok kevésbé pesszimista lenni, és olyankor azt gondolom, egy szemfüles gyűjtő tette magáévá, és a megszépült gép hamarosan feltűnik valahol. Nagyon-nagyon pesszimistaként viszont arra tippelek, hogy egy ilyen öreg masina azért több mázsa vas is egyben. És akkor azt hiszem, búcsút inthetünk a város utolsó körmös traktorának.
