– Mennyit kaphatnék a Madas-ház kincseiért? Már ami abból nálam van? – Fordult Bánhoz komoly arccal a törött karú pincérlány.
– Gyanítom, hogy lopott a holmi, tehát minimum öt évet – tette kezét a kezére a fiatal közlekedési rendőr.
– Legalább harminc éve kerülhettek elő a kincsek a felrobbantásra váró házból. Tehát, ha közben nem bűncselekmény útján cseréltek gazdát, akkor valóban Tündikét illetik – nézett rájuk a százados.
– Csak éppen eladni nem lehet őket. Hivatalosan – tette hozzá Bán.
– Akkor van egy halom kincsem, ami tulajdonképpen egy fillért sem ér? – Csattant fel a pincérlány.
– Akkor maga mi a frásznak loholt utánuk? – Vágott közbe Gulyás nővére. – Ja, és kiscicám, amiket az öcsémtől kaptál, azok az enyémek – fordult a pincérlányhoz. – De mondjuk nálam se érnek többet. Ha csak! Ha csak maga kedves Bán nem segít eladni azokat valami arab sejknek. Ezerszeres profit, ugye jól emlékszem, hogy ezt mondta az imént? Tíz százalék a magáé.
– Na, hagyd ki ebből az apámat! Évekig felénk se néztél, miért lettem hirtelen újra fontos? – Fordult Bánhoz a lánya.
– Mert másfél év után Gulyásék vérszemet kaptak és még több pénzt akartak. Ráadásul kezdték gyanítani, hogy valami nem stimmel az általam közvetített svájci vevővel.
– Pontosabban, addigra már túl sokan voltak érdekeltek az üzletben – szólalt meg ismét a százados. – A Madas-ház felrobbantása előtt ugyanis legalább hárman dolgoztak abban a brigádban, akik rábukkanhattak a kincsre. Valószínű, hogy elosztották a holmit egymás között, de évekig senkinek sem mertek róla szólni, vagy csak apránként adogathattak el belőle ezt-azt. Aztán néhány éve az egyikük meghalt, és az örökösök közül valaki piacra dobott egy jelentős adagot. Csakhogy a többi örökösnek erről nem szólt. Ám egyikük, aki kisemmizettnek érezte magát, túl erős emberektől kért segítséget.
– Gulyástól és Kadlacsek úrtól? – Nézett a századosra rémülten Bán lánya.
– Nem. Kadlacsekék nem így jutottak a kincsekhez, amiről másfél évvel azelőttig, szerintem nem is tudták, hogy köze van a Madas-házhoz.
– De hát az előbb mondta, hogy három melós vette magához a megtalált kincseket – vágott közbe a fiatal közlekedési.
– Azt a részét, amit 1973-ban találtak meg. Ám okunk van feltételezni, hogy nekik már csak a maradék jutott, és 1944-ben, majd az ötvenes években is került elő valamennyi a kincsből. Kadlacsekék ezeket kínálták fel Bánnak. Majd, amikor kiderült, komoly értéke van a holminak, ráéreztek arra is, hogy több darabból állhat a kincs, mint amennyi náluk van.
– Egy frászt – vágott közbe Bán. – Először azt se tudták, mit kínálnak. Akkor kezdték kapizsgálni, amikor túl gyorsan jelentkeztem újabb tételekért. Lényegében én árultam el, hogy a náluk lévő holmi csak töredéke egy nagyobb gyűjteménynek.
– És te, drágalátos apukám, te ezt honnan tudtad?
– A Svájcban élő magyar családtól. A nagymama ugyanis felismerte az évszázados családi kincsek darabjait. Ráadásul fotókat mutatott régi kastély belsőkről, azt állítva, hogy minden, ami azokon a képeken látható, a szolnoki Madas-házban lett elrejtve. És ő még a halála előtt szeretett volna minél többet a családi kincsekből viszontlátni. A pénz pedig nem számított.
– Akkor tehát az öreg méltóságos asszony indította el a halálos versenyfutást – jegyezte meg, mintegy önmagának rögzítve a tényeket a százados. – Kiderült, hogy van vevő a holmira.
– És nem is kevés pénzért. Mit gondol, Gulyás hirtelen miből kezdett gazdagodni? – fordult Bán a századoshoz. – És a végén már semmi sem számított. Kislányom, ami köztetek volt, azt nem nevezném szerelemnek. Túsza voltál annak a gazembernek. Túsz azért, hogy én bonyolítsam a műkincsek eladását.