Akár szép látvány is lehetne a megáradt, de még gátak között hömpölygő Tisza, ha közben a folyónak nem kellene a saját árterét takarítania, és az összegyűjtött emberi hulladékot szállítania. Látványosan teszi. De előbb-utóbb majd mindent lerak. Mások szemetét nálunk, a mi szemetünket máshol. Szemetes Tisza lett a szőkéből. Lett és marad? Amit estig kiszednek, beöntik reggelig. Mi a Tisza partján élők. Mert nincs ő Tiszájuk meg mi Tiszánk, csak közös folyó. Közös szeméttel vagy közös szőkeséggel.

Képzőművészeti alkotás? A valódi fekete lyuk? Avagy trehányság és nemtörődömség? Attól függ, hogy ez a fotó hol készült. Mivel nem egy kiállításon, és még csak nem is a világűrben, hanem Szolnokon a József Attila utcában, talán az utóbbi két kifejezés illik rá. Bosszankodtam már sokat azon, hogy a közműszolgáltatók azt csinálhatnak a közterületeinken, amit akarnak. És ez a közműfedél csak egy példa Szolnokról.

A Várkonyi tér névadójának szobra mögött - ami a Szántó körút elején áll - bő 45 évig volt egy tábla, ami némi magyarázatot adott arra, ki is volt Várkonyi István. Nem volt túl informatív, de némi eligazítást mégis lehetett olvasni. A társasház hungarocelezése azonban eltüntette. Reménykedtem, hogy a munkák végén visszakerül, de úgy tűnik, ismét szegényebbek lettünk egy emléktáblával.

Szolnok kapuja így fogad és ezzel a képpel búcsúztat. A szolnoki vasútállomás a megvalósult Balkán. Elnézést! A posztszovjet köztársaságokat alulmúló színvonal. Nemcsak a rongálók miatt. A működtetők igénytelenséges is sokat hozzátesz.