Nem tudom, hogy szerkesztői szándék vagy csak a véletlen – pontosabban a kéziratok elkészülte – hozta, de az éppen három évtizeddel ezelőtt indított Zounuk Levéltári évkönyv legfrissebb kötete nagy teret szentel a második világháborúnak, illetve a bő hétévtizeddel ezelőtti világégés utáni aktuális rendszerváltás következményeinek. A kilenc tanulmányból öt lényegében a múlt század negyvenes éveivel foglalkozik, és Cseh Dániel kollektivizálásról szóló dolgozata sem esik túl messze a korábbi rendszerváltás témájától. Bár a Magyar Nemzeti Levéltár megyei intézményének kiadványáról van szó, óhatatlan, hogy az országos és megyei merítésű tudományos munkákban – és között – Szolnok is hangsúlyosan szerepeljen.
Akár megrázó módon is. Bojtos Gábor „Ártatlanul szenvedve eszik a rabság keserű kenyerét ismeretlen helyen” című forrásközléseit ugyanis nehéz felindultság nélkül végigolvasni. A huszadik század két világégésének személyes szenvedéseivel egyre behatóbban foglalkozó kutató ezúttal az 1944-45-ben, a „felszabadító” Vörös Hadsereg által, feltételezhetően tervszerűen összegyűjtött és kényszermunkára hurcoltakkal foglalkozik. Például azokkal a 18-22 éves szolnoki leventékkel, akiket 1944 novemberében tartóztattak le az oroszok. Vagy éppen Páldy Miklós szolnoki iskolaigazgató letartóztatásával, akinek kiszabadításáért hiába könyörögtek többen, végül a Szovjetunióban pusztult el. És tegyük hozzá, a szolnoki eseteknél sokkal megrázóbb, és jóval tömegesebb elhurcolásokról is tudósít ez az adatközlő munka. Hozzátéve, hogy még mindig hiányosak a források, még mindig égető szükség lenne a túlélők megszólaltatására. Bojtos Gábor dolgozatával kapcsolatban ismét azt érzem, hogy szinte programot és feladatot ad magának és az intézménynek a következő évtizedekre.
Ha lehet ilyet mondani, akkor a Zounuk 31-ből számomra a másik legfontosabb munka a kötetet egyik szerkesztőként is jegyző levéltárvezető, Csönge Attila dolgozata. Egyrészt azért, mert a Szolnok megyei város polgármesterének jelentései (1947. április – 1948. február) című anyag kitűnően rímel Bojtos Gábor dolgozatára, másrészt egy tavaly megkezdett adatközlés folytatása, harmadrészt pedig egy elképesztően alapos tanulmány vezeti be a forrásközlést. Amiből világosan kirajzolódik, hogy a világháborút követő években, miközben az újjáépítéssel, az ellátással vagy éppen a közegészségügy talpra állításával kellett küzdenie a városnak, miként folyt a kommunista kiszorítósdi a pártok helyi szervezeteiben. Micsoda kisszerű, pitiáner, bosszúszomjas indítékok vezettek egyébként jó szándékú emberek megalázásához és tönkretételéhez. És tegyük hozzá: ezekkel éppúgy nem néztünk még szembe, mint a világháborúban elkövetett szörnyűségekkel. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy alig fél évtized alatt, miként volt képes ez az ország, ez a nemzet – és benn ez a város – ennyire aljas módon önmagára támadni.
Tudom, a történelem nem ismeri a „ha” szót, és a „mindehhez képestnek” sincs sok értelme. Mégis azt kell mondanom, hogy a Zounuk 31. Adattár rovatában közölt két munkához viszonyítva Magó Károly A szolnoki katonai repülőtér története (1938-45) és Osváth András Pál A szolnoki célpontok levegőből történő felderítése a II. világháborúban írásai könnyed olvasmányok. Talán azért, mert Magó munkája egy fontos helytörténeti dolgozat, ami jórészt még az építésről és nem a rombolásról szól. Oláh András Pál írása pedig lehetőséget teremt arra, hogy egy kicsit más nézőpontból próbáljuk megérteni, mi is történt Szolnokkal a világháború utolsó éveiben.
Ez a két tanulmány egyébként az is újra bizonyítja számomra, hogy a Szolnoki Levéltár nem egy elefántcsont-torony, hanem a maga területén fontos partnere a város más intézményeinek, ez esetben a RepTárnak. Talán ezért lehet a Zounuk a város egyik legrégebbi, folyamatosan és ugyanazon a néven megjelenő periodikája.
