Remaket forgatni veszélyes vállalkozás. Nagy klasszikushoz nyúlni orosz rulett öt golyóval a hatlövetűben. Generációk, több részes, alapvető vakációs élményét kilencven perces moziba sűríteni pedig már maga a szemtelen önhittség. Olyan fokú arcátlanság, ami esélyes lehet arra, hogy akár még jól is elsülhet.
Tényként szögezhetjük le, hogy Fekete István Tüskevár című – emlékeim szerint könyvben nem túl élvezetes – művéből, ezúttal Balogh György által rendezett mozifilmet, a viszonylag gyenge reklám ellenére is komoly várakozás előzte meg. Legalábbis erre enged következtetni, hogy egy átlagos szombat délután a Tisza Mozi B terme majdnem félig volt. Ami valljunk be, a legnagyobb kasszasikernek ígérkező filmeknél is ritka, magyar alkotásoknál meg egyenesen a fehér holló kategóriába tartozó jelenség.
Ahogy a sötétben fel tudtam mérni, a nézők között épp úgy voltak gyerekkori élményüket a gyerekeikkel megosztani akaró apukák, mint szórakozásra vágyó tízen- és huszonéves párok, sőt még bőven nagymamakorú nénik is. Óhatatlanul hallgatózva az is kiderült, hogy az új Tüskevárnak nem mindenkit sikerült megérintenie. Akadt, aki felállt és a vége előtt jóval kiment. A többséget azonban – például e sorok szerzőjét is – kellőképpen megfogott a film.
Az új Tüskevárra szerintem csak úgy szabad beülni, ha az ember nem teszi fel sem előtte, sem közben magának azt a kérdést, hogy miről is szól ez a film. A Tüskevár – úgy az egykori fekete-fehér, mint a mostani színes – nem egy olyan történet, amelyik eljut valahonnan valahová. A Tüskevár a lelassult, lassan csordogáló, céltalan vakáció. Olyan, ami igaziban csak keveseknek adatott – adatik – meg, éppen ezért jó elmerülni benne. Ez a film egy utazás a lelkünkbe és a múltunkba. És ezt el kell fogadni, hogy élvezni tudjuk.
Persze, van min fennakadni. A honi filmgyártás betegségei ugyanis ebben a moziban is kiütköznek. Először az, hogy negyven éve nem látott vonaton utaznak a fiatalok, nádfedeles házban élnek a csizmás vidéki rokonok, miközben a srácok mai szandált és pólót hordanak. Aztán, hogy Pogány Juditnak senki nem fogta a kezét a forgatás alatt, ahogy a két főszereplő fiú alakítását is csak nagy jóindulattal nevezhetjük színészi játéknak. Prüszkölhetünk a Détári-Rékasi házaspár negédes felbukkanásán is, de hát kis ország, kisszerű sztárok. Szóval, a hosszú éveken át elnyúló forgatás közben nemcsak a pénz, de a független forgatókönyvíró, az önálló dramaturg és a színészeket instruálni tudó rendező is hiányzott a filmből.
Viszont ismét remek helyszínt, kiváló operatőrt, és zseniális Matula bácsit sikerült választani. Kovács Lajos Bánhidi Matulától teljesen különböző, önállóan felépített karaktert alkot, aki persze ugyanúgy szerethető, mint elődje. És, aki ugyanúgy elviszi a hátán az egész – egyébként megnézésre ajánlható – filmet.
