– Basszus, a feje! – Kiáltott a részeg pincérlány, miközben bizonytalan lépéseket tett a földre zuhant két férfi felé.
– Bán Béla! – Sikított Edit, az imént felugró rendőr által rátolt paraván, illetve a pincérlány felé taszította asztal és a széke fogságában vergődve.
– Rendőrgyilkos! – Üvöltötte Zita, aki először hajolt a rendőrön fekvő Bán Béla fölé.
– Ő is meghalt? – Kérdezte lekonyult szájjal a pincérlány a fiatal közlekedési rendőr mellé térdelve, akiről Bán Béla éppen lassan legurult. – Hogy lehet valaki, ekkora balek, hogy ugyanabban a kocsmában, két egymást követő napon hanyatt essen?
– Dehogy halt meg – kúszott a rendőr fejéhez a férfi. Először a mellkasára hajtotta a fejét, majd a szájához tartotta az arcát, hogy érezhesse a légzését.
Az egymáshoz simuló két férfitestről valóban mást is lehetett gondolni. Először Edit kezdett nevetni, miután nagy nehezen kihámozta magát a bútorok fogságából. Előbb a két férfira nézett, majd a mellettük sírdogáló csapzott pincérlányra, végül a teljesen elképedt Zitára, aki teljesen elvesztette határozottságát. Bán Béla feltérdelt, körbenézett, és zavarában ő is nevetni kezdett.
– Akkor azt hiszem, felkelnék – szólalt meg ekkor a kiterült rendőr, ami ugyan nem volt nagy poén, de a másik két nőből is előcsalta a röhögést. A fiatal rendőr felült, majd térdre fordult, ránézett a körülötte állókra, és ő sem tudta visszatartani a nevetését. Rázkódva próbálta folytatni: – Azt hiszem, néhány dolgot tisztáznunk…
De nem tudta befejezni, mert a pincérlány újra felsikított, és olyan hevesen ugrott a felállni készülő fiatalember nyakába, hogy elvesztette az egyensúlyát, és ezúttal ő temette maga alá Bán Bélát. Az eséstől előbb a pincérlány és László arca koppant össze, majd a fiatal rendőr hátracsukló feje csapódott neki Bán Béla orrának, így amikor végre lemásztak egymástól, három vérző orrú ember ült a földön, a bepisilés lehetősége ellen keresztbefont lábakkal küzdő, előregörnyedve röhögő másik két nő előtt.
– Sejtettem, hogy ma még vér fog folyni – visította nevetve Zita, amitől Bán Béla röhögni, a pincérlány zokogni kezdett. A rendőr pedig faarccal az orrát próbálta törölgetni.
– Nem is kellenek a Csabáék, önállóan is el tudjuk tenni magunkat láb alól – kontrázott kicsorduló könnyeit törölgetve Edit.
– Egy órával ezelőtt még komoly üzletembernek gondoltam magam, most meg bevert orral ülök egy kocsma padlóján – rázkódott Bán Béla, amitől az orra vére a padlóra csöpögött.
– Nincs ezen, mit röhögni – szipogott a pincérlány. – Ha meglátja a főnök ezt a kuplerájt, ki fog rúgni.
– Zolika? – Fordult felé az orrát zsebkendőjével befogó rendőr, aki emiatt fejhangon folytatta. – Maga lenne a csoda, ha szegény még bármit tudna mondani – és belőle is újra előtört a röhögés, ami a többieknél csak olaj volt a tűzre.
Egyedül a pincérlány nem értette a poént, talán azért, mert ebben a pillanatban rezegni kezdett a kötényébe tett mobilja. Miközben a körülötte állók megállíthatatlanul röhögtek, nagy nehezen előkotorta a telefont, ránézett a kijelzőjére, majd holtsápadtan felsikított.
– Zolika üzent! „Ezt még megbánjátok szemetek” – olvasta fel a hirtelen támadt csendben a készülékére érkezett sms-t.
