– Rossz bőrben vagy Lacika! Ennyire megviselt a tegnapi kalandunk? – Fogta meg a fiatal rendőr vállát hátulról Zita. – Úgy el vagy gondolkodva, azt sem vetted észre, hogy az utcáról integettem neked. Mi van? Egyébként nagyon örülök, hogy végre nem nekem kell téged hívogatnom – és mosolyogva úgy ült le a férfival szembe, hogy az felért egy szeméremsértéssel. – Az egész város látja, hogy együtt vagyunk. Nem félsz, hogy hírbe hozzák a milliomos örököst és a kis hadnagyocskát?

– Pontosan ezt akarom. Az egyetlen esélyünk, hogy túléljük ezt a kalandot, amibe az öcséd kevert bennünket.

– Ki foglalkozik már azzal a szerencsétlen hülyével? Nyugodjon most már békében, ha ekkora marha volt. Felejtsük el! Most beszéltem az ügyvédemmel, úgy néz ki, hogy Zolika még annál is gazdagabb volt, mint eddig gondoltam. És bizony, én vagyok az egyetlen örököse. Tudod, mit jelent ez?

– Hogy te leszel a következő, akit furcsa baleset fog érni? És akkor még szerencsésnek is fogd érezni magad.

– Ugyan Lacikám, rémeket látsz. Te hajtogatod hetek óta, hogy Zolika egyszerűen csak szerencsétlenül esett hanyatt. Tudom kívülről: az idegenkezűség kizárható. Az, hogy tegnap megjelent az az aberrált főnöke, azt meg ne spilázzátok túl. Belém zúgott az a duci maci, engem követett. Lehet, hogy néhány hónapra be is engedem az ágyamba, csak amíg rendbe teszi az örökséget, és beletanulok a mesés vagyon kezelésébe.

– Már, ha túléli, hogy ma délelőtt elgázolták a Szapáryn a Tündével szemben. És, ha a cserbenhagyó csak menekül, és nem rád vadászik.

Az addig felemelt fejjel és egyenes háttal ülő nő hirtelen összegörnyedt. Napszemüvegét a feje tetejére tolta. Zavartan matatni kezdett az asztalra rakott mobiljával és cigarettás dobozával, miközben a vele szemben ülő férfi arcát vizsgálta. A derű, a pirosság elszállt az arcáról, és mintha tíz másodperc alatt éveket öregedett volna. Közelebb hajolt, a komor férfi szemébe nézett, és halkan, elcsukló hangon kérdezte.

– Ugye csak viccelsz?

– Nem. Legszívesebben sírnék, hogy minek kellett nekem ebbe belekeverednem.

– Csabát elgázolták?

– Ne bőgj! Próbál rám figyelni. Délelőtt én helyszíneltem Csaba baleseténél, így nekem kellett összeszednem minden értéket, ami nála volt. Azon nem lepődtem meg, hogy a tesód második telefonját, amiről tegnap az sms-t kaptuk, megtaláltam. Bár nem volt jogom hozzá, de átpörgettem a híváslistáját, a telefonkönyvét, és a benne tárolt feljegyzéseket. Nem tudom, hogy életbiztosítás vagy halálos ítélet megtartani. A notesze azonban még ennél is érdekesebb.

– Mert?

– Mert pontosan nyomon követhető belőle, hogy mikor és milyen pénzek kerültek Zolikához. Meg, hogy a nevén lévő üzletek, vállalkozások tulajdonképpen kié, és kinek mennyivel tartozik, és mikor mennyit fizetett a befektetések után. Az ütődött testvéred egy stróman volt.

– Az meg mi?

– Esetünkben egy olyan balek, aki nagy emberek pénzével játszotta el, hogy a sajátja. Értsd meg Zita, Zolikának az égvilágon semmije sem volt! Nála csak parkoltak a fekete pénzek különböző tisztességesnek tűnő vállalkozásokban és legális befektetésekben. És úgy tűnik, ezt nem pontosan fogta fel a tesód. Hozzányúlt a mások pénzéhez. És túl jól sikerült a ráijesztés.

– Hol az a notesz? Látnom kell!

– Át kell adnom Csaba hozzátartozóinak.

– És, ha megtartanánk?