– Huszonhárom éve várok arra, hogy kiderüljön, nem az anyám sikkasztotta el azt a rengeteg pénzt a Szapáry úti fiókból – mondta a negyven körüli, nagydarab, tüsi hajú férfi, és nagyot szippantott orrfacsaró szagú szivarjából. – Majd negyedszázad után maguk az első nyom ahhoz, hogy igazságot szolgáltassak anyámnak és családomnak. Nem gondolja, hogy bármitől betojok, és futni hagyom magukat?
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, egy pisztolyt helyezett maga elé az íróasztalára. Pont úgy, hogy a lehúzott redőnyön keresztül beszűrődő késő délutáni fény megvilágítsa. Anna előbb a férfira nézett, majd a pisztolyra. Aztán tett egy újabb kísérletet, hogy felugorjon az asztallal szemben lévő székről, de ahogy megmozdult, azonnal két, méretes kéz nyomta vissza a helyére.
– Nem tudom, mivel foglalkozik. A ruhájából ítélve inkább a fejével és nem a két kezével keresi a kenyerét – folytatta a férfi, aki szemeivel intett a vele szemben állóknak, hogy levehetik a kezeiket nő vállairól. – Eszem ágában nincs bántani. Azt már tudom a Józsi nevű barátjuktól, hogy a pénzt valami Ványai vitte el az egykori Takarékból. Mint kiderült, ez a Ványai 1989 óta most először jött újra Szolnokra. Szombat este magukkal bulizott. Tehát, ha gyorsan elárulja, hol van, már távozhat is a körünkből. Nos?
Anna szemei szikrát hánytak, ahogy a férfira nézett, aki elnyomta szivarját és rákönyökölt az íróasztalára. Kezeit összekulcsolta a szája előtt. Bal kezén vastag aranylánc csúszott lejjebb, jobbján márkás karóra csillogott. Előbb Annára nézett, majd az asztalon fekvő pisztolyra, aztán a nő mögött állókra.
– Már mondtam, hogy mi is Ványait keressük. Ezért mentünk a Garden Hotelhez, ahonnan voltak kedvesek elrángatni.
– Mit akartak Ványaitól?
– Ahhoz magának semmi köze – emelte fel a hangját Anna. – És nehogy azt higgye, hogy egy pillanatra is megijedek magától. Húsz éve vagyok sikeres vállalkozó Magyarországon, találkoztam már néhány bunkóval a pályafutásom során. Azt meg jobb, ha tudja, hogy a város egyik legismertebb ügyvédje szemeláttára sikerült elrabolniuk, akivel egy országosan ismert újságíró volt éppen, tehát valószínű, hogy már a fél város engem keres.
– Maga ugye nem Szolnokon él? – Kérdezte nagyot sóhajtva a tüske hajú férfi az asztal mögül. – Ezért nem is sértődöm meg, hogy nem tudja, ki vagyok. Ne versenyezzünk a kapcsolati hálónkat illetően, mert biztos vagyok benne, hogy én győzök. Nyugodjon meg, hogy profi módon tudunk véletlen balesetet vagy öngyilkosságot rendezni. Úgy, hogy az én nevem még akkor sem kapcsolódna a történethez, ha a Kossuth téren, fényes nappal én tenném a nyakára a kötelet.
– Maga nem normális?
– Nem különösebben érdekel, mit gondol rólam. Lehet, hogy hibbant vagyok, mert huszonhárom éve a bosszúvágy hajt. Huszonhárom éve, harmadikos középiskolásként végig kellett néznem, ahogy az anyám beleőrül kétszázmillió forint eltűnésébe. Láthattam a világ legszebb asszonyát pár hónap alatt elfonnyadni, mert olyasmit akartak rákenni, amihez semmi köze nem volt. Ráment a házassága, a családunk, így aztán eldobott kapcaként akasztotta fel magát. Az első sikeres randevúmról, a föld fölött fél méterrel járva értem haza, amikor megtaláltam a kamrában. Sokáig azt hittem, hogy valaki elsikkasztotta azt a pénzt, de semmi nyomra nem bukkantam. És tessék. Egy pletykás osztálytárs nagypofájú rokonainak köszönhetően, amikor már nem is számítottam rá, ölembe hullik a megoldás. Higgye el, mindenre képes vagyok, hogy azt a néhány hónapot, és az elrontott első randit megbosszuljam! Magának meg két lehetősége van: beszél vagy meghal.
