Nem ipari műemlék. Nem közpénzből épült. Lehetne magánügy is. De Szolnokon a megszűnő és tervszerűen elbontott cukorgyár még évtizedekig közügy lesz. Mert munkát adott.
Szolnokon még az új építésű házak esőcsatornái is általában az utcákon érnek véget, hát még a régebbieké. Az esővíz így a járdákra, utakra csordogál, emiatt pedig telente nemcsak jégpáncélok lesznek, hanem a résekbe folyó és megfagyó víz ereje miatt tavaszra, nyárra romok is. Seggre esni is kellemetlen. Rossz utakon járni vagy folyamatosan felújítani meg pénzkidobás. De legalább szemmel látható, hol folyik el feleslegesen nagyon sok pénzünk.
Négy évtizede még az volt a hír, hogy már majdnem száz nyilvános telefonfülke működik Szolnokon. Napjainkban meg talán az lehetne a szenzáció, hogy akad egyetlen egy a városban, amelyik vállalható állapotú. A Jubileumi tér sarkán már csak a duplafülke áll, készülék sincs benne, de kiválóan alkalmas feszültség levezetésére, grafikai vágyak kiélésére és bérrollerek elhagyására. Lehet, hogy kezdeni kellene a régi telefonfülkékkel valamit. Mert a világ tovább változik.
A város két jelentős terét - a Kossuthot és a Hildet - köti össze a Hubai utcai átjáró. A fala olyan, amilyen egy elhanyagolt környéken lenni szokott. De itt? Nem lehetne az alkotóknak kijelölni valahol festhető falat? Itt nem, ott megnézném, hogy mit alkotnak.
Komoly pénzért újította fel a város a Baross utcai járdát. Ami akár szép is lehetne. Ha nem lennének közműszolgáltatók, akik nagyhatalomként működnek, és akiknek mindegy, hogy milyen szakadt, undorító közműfedőket használnak, mert úgyis zakatol a monopólium. Így tehát minden nap érzékelhetjük, hogy ki az úr a "szőlőben", és kinek mit ér a közös. Akarhatunk mi szépet, ha ők tesznek rá.