A vakáció sok éven át a hársfa illatával indult. Meg azzal a fantasztikusnak tűnő ötlettel, hogy az első napokban hársfavirágot gyűjtünk, mert azt felvásárolják, így mindjárt a nyár elején megalapozhatjuk a szülői felügyelet nélkül forgatható zsebpénzünket.
Minimum milliomos aranyifjúnak éreztük magunkat, amikor elkezdtük az első illatos virágokat leszedni a kert végében terebélyesedő fáról. Bár gyorsan telt a papírdoboz, azért hamar unalmassá vált az apró szárak csipkedése, és csak egy ideig lelkesítettek az álmok, hogy mi mindenre költhetjük majd a magunk megkereste pénzt. Két óra múlva már gépiesen járt a kezünk, és mire dél lett, hiába volt több ládányi hársfavirágunk, nem szóltunk egymáshoz, csak magunkban állapítottuk meg, hogy nehéz kenyér ez. Ráadásul délután még csipegetnünk kellett a leszedett virágokat, mert csak tisztítva vették át, így az egész napi munka végére mindössze két nagyobbacska kosár volt az eredmény. Nem baj, gondoltuk holtfáradtan, sokat dolgoztunk, biztos, nagy pénz üti majd a markunkat a leadáskor.
Csak azért nem sírtunk másnap reggel az átvevő előtt, mert egymás előtt is szégyelltük volna a könnyeinket. Becsapva, megalázva éreztük magunkat. Mert nemhogy filléreket nem kaptunk a néhány kilónyi hársfavirágért, de át sem vették, mondván, éppen nincs rá kereslet. Nem nagyon vigasztaltak nagyanyám szavai, hogy majd ő elteszi a leszedett hársfavirágot, és télen remek lesz teának. Mindössze azzal tudott feldobni bennünket, hogy üzletet ajánlott: a két kosár hársért cserébe annyi ribizlit szedhetünk a kertjében, amennyit bírunk, mert neki se szörpöt se bort nincs kedve belőle csinálni, meg azt amúgy is átveszik. Láthattuk az átvevőnél, ott tornyosultak a ribizlis rekeszek az udvaron.
Egy nappal később már tudtam, hogy jobb az információkat több forrásból ellenőrizni. Mert bár nagyanyám azt mondta, hogy abban az évben van piaca a ribizlinek, ám ez csak úgy állta ki a valóság próbáját, ha hozzátettük: fillérekért. Azaz szedhettük a ribizlit kora reggeltől, és megtelhetett estig tíz láda, ez épp annyira érdekelte a morcos felvásárlót, mint az, hogy még álmomban is az apró piros bogyókat szemezgettem. Csak azért nem borítottuk a mérlege mellé a majd fél mázsa termést, mert egyrészt nem voltunk elég tökös gyerekek, másrészt meg az ár hallatán úgy gondoltuk, hogy valamit félreértünk, és kilónként vagy legalább ládánként kapunk annyit, amennyit mond. Amikor meg a pénztárnál valami adóelőleget is levontak abból a kevésből, már üresek voltak nagyanyám ládái, így kiborogatni se volt mit. Meg úgy éreztük, ezektől a rablóktól legalább az öreg faládákat mentsük meg.
Ha jól emlékszem, egy mozijegyre meg utána a maszeknál két gombóc fagyira volt elég a tíz rekesz ribizli árának a rám eső része. És hiába mondta nagyanyám, hogy legyek büszke, mert a saját keresetemből mehettem moziba meg fagyizni, ez annyira volt vigasztaló opció, mint hogy a haverom meg 5 forintos borítékos sorsjátékon vesztette el a saját részét. Pedig az első körben még nyerésre állt, csak a másodikban bukta a ribizli árát.
Igaz, így is jöhetett moziba, mert a bátyja kisegítette. Persze csak azután, hogy végighallgatva csúfos kudarcunk történetét, hahotázva idézett a Dollárpapából, hogy „nem biznisz ez Hoffman bácsi”. Miközben pedig lazán odacsúsztatta az öcsének a meztelen férfis, kék húszast, még hozzátéve: ennyit egy óra alatt össze lehet hozni.
Egy óra alatt annyit, mint mi egy napi szenvedéssel a ribizlisben? Alig bírtam kivárni, hogy kivallassam a haveromat, hol a fenében dolgozik a tesója, talán valami aranybányában vagy a pénznyomdában. Frászt, felelte, a keresztapja benyomta az egyik benzinkútra. Fizetést nem kap, de moshatja a tankoló autók szélvédőjét, és a jatt az övé.
Ezt miért nem mondtad, mielőtt nekiálltunk a ribizlinek? Sziszegtem leforrázva, és tudtam, a következő a szünidőben nem a mezőgazdaságban próbálkozom majd.
