Március közepéig díszelgett ez a plakát a városban. Mire emlékeztetett? Egy vitatható döntésre? Egy régi rádióra? A reklámpiac összezuhanására? Vagy csak egy csipetnyi médiamúzeum volt a város közepén...

Nem a kezünk rövid, hanem a kuka van messze. Nem a kuka van messze, hanem trehányak vagyunk. Nem a kuka kicsi, hanem a parkoló autó sok. Nem közterület, mégis közös a szemét. Nem a parkolással és a díjfizetéssel, hanem az utána maradó cetlikkel van a gond. Nem, nem jó ez így. Nem, nem akarok kifogásokat és magyarázatokat kitalálni a Pelikán pláza parkolóház kijáratának állapota kapcsán. Mert nem jó ez így. És pont.

Aki dolgozik, az hibázhat. Mondjuk, nem tudom, hány táblát kellett ahhoz benézni, hogy egy kamion az Árkádig navigálja magát. És vajon mi lehetett a cél? Hány nagysúlyú teherautó számára tilos úton hajtott keresztül addig? Vagy nem a kamionos hibázott? Nincsenek kint táblák? Vagy nem jól láthatók? Vagy esetleg van olyan vállalkozás Szolnok belvárosában, amelyik a kamionos szállítást is megengedheti magának? Ja! Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Az üzlet, a személyes haszon mindig felülírhatja a köz érdekét.

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Mert a neved szolnoki koszorú? Mert a helyed négy és fél hónappal a használatod után, a veled megkoszorúzott park bokrai alatt van? Nem vigasztal, hogy ez minden évben így történik Szolnokon? És az sem, hogy a város emlékműveinek tövei tele vannak hozzád hasonló, több hete-hónapja elszáradt, méltatlan koszorúkkal? Közös szégyenünk, hogy ünnepélyesen koszorúzni tudunk, de valóban, egy-egy ünnepségen túl emléket ápolni még nem.