A Szolnok étteremben tartott esküvőn, a menyasszonytánc előtt is érezte a banda, hogy valami nincs rendben. Lóri, a prímás, a tánc után épp a vonót gyantázta, és azt számolgatta, hogy ezzel a lagzival meglehet az új autó ára, amikor kiabálás, csapkodás váltotta fel az evőeszközök csilingelését. A vőlegényt, az egyik koszorúslányt meg a menyasszonytáncot emlegette a násznép zaklatottan.

– Valami itt sem stimmel a menyasszony meg a vőlegény között – állapította meg Lóri a Szolnok étterem erkélyén még nyolc óra körül, amikor a vacsora idején pihenhetett a banda. A kivilágított állomást nézték. Húsz éve játszottak együtt, Szolnok minden éttermében muzsikáltak már, és vagy ötszáz lagzin húzták a talpalávalót. – A csaj, akár ha kegyet gyakorolna a gyerekkel. Az meg olyan fancsali képet vág, mintha nem a lagziján, hanem a temetésén lenne. Kár, hogy a válóper után nincs ekkora banzáj, mert akkor ezeket már elő is jegyezhetnénk. Ráadásul hétköznapra.

– Engem nem érdekel, mi van közöttük – jegyezte meg lakonikusan Tádé, a cimbalmos. – Csak fizessenek ki rendesen, meg ne verekedjenek, mert én nem tudom felkapni a hangszert úgy, mint ti.

Bólogattak, nagyokat szívtak a cigarettákból, aztán visszamentek a kis dobogóra, és ismét játszani kezdték a régi nótákat meg a kifacsart slágereket.

– Ezeknek húzhatjuk. Meg se mozdulnak. Olyan savanyúak, mint a káposztalé – dühöngött Lóri a következő szünetben, mert tudta, ha nincs egetverő hangulat, a zenekar is kevesebbet kap. – Úgy ül egymással szemben a két család, mintha egymás torkának akarnának esni. Meg se szólalnak, mint valami halotti tor. Nem lesz ez hosszú házasság, még a Limbóhintóra se keltek fel, pedig arra mindenütt ropják. Még józanul is.

– Bizony. Ha az a rohadt Kacsatánc se mozgatja meg a násznépet, nem járunk jól – bólogatott Tádé. – Meglássátok, vagy nem fizetnek ki bennünket, vagy valami balhé lesz a vége, mi meg menekülhetünk. Figyeltétek, hogy a vőlegény kétszer is elvonult az egyik koszorúslánnyal?

– Ja, és elsőre kisírt szemmel jött vissza a lány… – mondta kaján vigyorral Morzsi, a nagybőgős, de nem folytathatta, mert a másik ajtón a vőlegény és a koszorúslány lépett ki az erkélyre. Nem néztek a bandára, egymással voltak elfoglalva.

– Húú, ezek között van valami – pöccintette el a csikket Lóri, miután a párocska befejezte a sugdolózást, ami közben láthatóan többször megsimogatták egymást. – Menjünk, húzzuk, amíg nem késő!

Bevonultak, és két hegedűn, nagybőgőn meg cimbalmon rázendítettek a Kacsatáncra. Tádé arca felvidult, amikor meglátta, hogy a vőlegény és a koszorúslány eléjük perdül és ropni kezdik. A következő nótánál már a fiatalabbak is megmozdultak, a zakatolásból pedig szinte senki sem maradt ki. Izzadt a banda, de húzták, mint, akik az életükért küzdenek, pedig csak a nagyobb gázsira gondoltak.

– Megpörgetjük a menyasszonytáncot, aztán mindenki boldog lesz – lihegte Morzsi vigyorogva, amikor éjfél előtt kiléptek az erkélyre a következő slukkra.

– Baj lesz ebből gyerekek – mondta Tádé a homlokát törölgetve. – A vőlegény meg a koszorúslány kétszer is elvonultak. Ezek valamire készülnek. Ahogy elnézem, ennek az ő esküvőjüknek kellene lenni.

– Az örömapa egyszer utánuk is ment – tette hozzá Lóri, miközben az állomás felé fújta a füstöt. – Utána a csaj könnyes szemmel jött vissza, a srác vörösen, az öreg meg szikrázó szemekkel. Pedig azt hittem, jó buli lesz a gazdag állatorvos lány lagziján játszani, de ha ezek valami hülyeséget csinálnak, nem tudom kifizetni az új autót, pedig megalkudtam rá.

A zenekar éjfélkor tust húzott, a savanyú képű menyasszonyt pedig a táncparkett közepére vezette az örömapa. A vőfély hatalmas fazekat hozott, és miközben a banda húzta, óbégatott, hogy eladó a menyasszony. Lóri és Tádé szemei mindig összeakadtak, amikor nagyobb összeg landolt előttük a fazékban. Hosszú volt a sor, repkedtek a zöld ötezresek meg a lila Adyk. Majdnem egy óra volt, mire a vőlegény üres pénztárcát dobott a rengeteg pénz tetejére, és lekérte a feleségét. Nem néztek egymásra, csak lötyögtek ütemre, a násznép meg boldogan tapsolt. Aztán a vőlegény hóna alá csapta a fazekat és elvonult a konyha felé, ahonnan ismét hordani kezdték az ételeket az asztalokra.

– Minden jó, ha a vége jó – dörzsölte a kezét Tádé. – Legalább két kocsi árát összetáncolták. Meglátjátok, jut itt nekünk is!

Lóri is elégedetten gyantázta a vonóját a dobogó szélén, és éppen azt számolgatta, ezzel át tudja venni Figiéktől a merkúros kiutalást. Már látta maga előtt, ahogy Debrecenből elhozza a vadonatúj Ladát, amikor éktelen kiabálás hallatszott a bejárata felől.

– Az a mocsok meglépett – üvöltötte a menyasszony egy cetlit lobogtatva. Borultak a székek, mindenki csapkodni, kiabálni kezdett. Iszonyatos felfordulás támadt egy pillanat alatt. Előbb csitítgatták a menyasszonyt, aztán a két család egymással kezdtek üvöltözni.

– Húzzunk innen, amíg nem lesz nagyobb baj – ugrott fel Tádé.

– Mi a frászkarika történt? – Nézett a többiekre Lóri.

– Mi? Hát a vőlegény meg az a koszorúslány meglépett az összetáncolt pénzzel. Azt mondják a pincérek, tőlük kértek egy reklámszatyrot, abba gyűrték a sok manit. A főpincértől kért papírra írta az a hülye gyerek, hogy mégis mást szeret.