– Hallották, hogy elbontják a Fehér ló fogadót? A helyén meg valami újabb hivatal épül – vágott a közepébe köszönés helyett Nacsa János, amikor odalépett a Magyar Király éttermében kedvenc asztaltársaságához.

– Pénzügyigazgatóságot húznak fel a helyén, hogy még több adót tudjanak lenyúzni rólunk – vetette oda egykedvűen Mato Imre, miközben pipájával vacakolt.

– Ja, kérem, nem kellett volna megyeszékhelyet csinálni Szolnokból, és akkor nem változna semmi, sárfészek maradhatnánk – vigyorgott hamiskásan Zohányi Mihály, és hellyel kínálta a frissen érkezett Nacsát.

– Mégsem maradhat ilyen falusias a város főtere – nézett fel egy pesti újságból Simai András. – A fejlődés megállíthatatlan. Van már rendes városházánk, megyeházánk, Kintzelék meg Gyömöreyék is milyen szép házakat építettek. Hát miért fáj az maguknak, hogy a közt szolgáló hivatalt építenek a Piac tér sarkára? Sőt, törvényház is épül a postahivatal mellé.

– Engem igazán nem zavarna, ha végre nekem is csurranna a fejlődésből valami – szippantott nagyot az újra szelelő pipájából Mato Imre. – Ott vannak a fogatosaim, a napszámosaim, a szandai homokbányám, hát én is benne szeretnék lenni valamelyik építkezésben.

– Ja, kérem, az ilyesmit nem elég szeretni, ehhez némi szerencse, meg a szerencse olajozása is kell – vigyorgott továbbra is Zohányi.

– Én nem veszek részt ennek a gyönyörű városnak a kiárusításában. Építhetnek bármit, csak elrontják. Isten az atyám, ez már szebb nem lehet. De az már mégsem járja, hogy a fejlődésre hivatkozva elveszik azokat a szent helyeket, ahol a magunkfajta városi polgár olykor nyugalmat találhat. – Kavargatta egyre sebesebben az első délutáni feketéjét Nacsa János. – Ma a Fehér ló, holnap a Magyar Király?

– Ja, kérem, arra is sor kerülhet – tűnt el a mosoly Zohányi arcáról. – Hallották, min töri a fejét ez a Fischbein?

– Melyik Fischbein? A mi Fischbeinünk? Aki életben tartja ezt a szentélyt? – Tette le a pesti lapot a rongyos kiflije mellé Simai, és áhítattal nézet körül a Magyar Király piactérre néző nagytermében. – Hónapok óta nem láttam.

– Hát ez az. Állítólag külföldön utazgat, mert mintákat gyűjt az új szállodájához!

– Bolond maga Zohányi! Miért akarna új szállodát, amikor remekül megy a Magyar Király, és még negyven éves sincs a város legszebb épülete? Aki számít Szolnokon meg a környéken, az ide jár.

– Várjuk ki a végét Nacsa uram!

*

– Elment a maradék esze is ennek a Dánielnek – nézte elképedve a nem rég Szapáryra átkeresztelt utcában zajló építkezést Nacsa János. – Ha pár csepp esik, mint tegnap, térdig ér a sár. Ha meg egy hétig süt a nap, nyelhetjük a port. Az egyetlen előnye a Molnár utcának, hogy itt járnak vízért Szolnok legszebb derekú menyecskéi.

– Engem nem érdekel, hogy eszénél van vagy megbolondult, csak az a fontos, hogy rendben fizessen a homokért meg a fuvarokért. Vagy kétszázötvenezer koronát költ az új szállodára, abból csurranhat nekem is – kapargatta csizmájáról a sarat a Nacsa mellett álló Mato Imre.

– Az százhuszonötezer forint. Hát miből van ennek ennyi pénze?

– Ja, kérem, a maga Magyar Királyban elfogyasztott rengeteg kávéjából, ebédjéből, mulatozásából, kósza szobafoglalásaiból – csatlakozott széles mosollyal az ácsorgókhoz Zohányi.

– Hát abból két szállodát is felépíthetne. De mi lesz a Magyar Királlyal?

– Azt otthagyja, hiszen azt csak bérli, ez a különleges vöröstéglás palota meg a sajátja lesz – mutatott az építkezés felé Simai András.

– De hát a ringó csípőjű vízhordókon kívül ki a frász jön be ebbe az utcába? – Nyalta meg a szája szélét egy vállán vödrökkel egyensúlyozó fiatal lány után fordulva Nacsa. – A vasúthoz se erre megyünk. A hídról jövők se erre járnak. Hát nem visz ez az utca sehová. Ha már annyi pénze van ennek a Dánielnek, akkor épített volna szállodát a Vasúti főutcára, oda még én is benéznék.

– Ja, kérem, lehet, hogy tud valamit ez Fischbein Dani – mosolygott elégedetten Zohányi.

– Ha igaz, amit pletykálnak, hamarosan ez lesz Szolnok legszebb utcája. Gondolja, hogy véletlenül nevezték el pont egy miniszterelnökről?

– Simai nem bosszantson már maga is! Hát mit tudhat egy főpincérből lett bérlő?

– Hát, például azt Nacsa uram, hogy nem lehet véletlen, hogy az iparosok is pont ide építették a székházukat. A Kindlovics is telket vett a sarkon. Aki kiszorul a Piac térről, az mind itt keres telket. Lehet valami ráció ebben az utcában. Ki fog ez épülni.

– Szerintem meg bukásra van ítélve az egész. Az adósok börtönébe kerül szegény Dani is, meg mindenki, akit bepalizott arra, hogy Nemzeti szállodát épít egy saras mellékutcában – mondta Nacsa János, és cuppogó léptekkel visszaindult a Magyar Királyba.

*

– Hát ilyet még Pesten se láttak, nemhogy azok a nyakas debreceniek vagy pláne a kecskemétiek – jelentette ki vitát nem tűrő hangon Nacsa János a Nemzeti szálló éttermében, a Szapáry utcára néző hatalmas üvegportál mögött. – Én megmondtam, hogy van spiritusz ebben a Dani gyerekben. Csak azt nem értem, miért kellett megváltoztatnia a nevét.

– Hát miért lett a Molnár utcából Szapáry? – Nézett rá az eldugult pipáját piszkálva Mato Imre. – Nem a mi dolgunk. Nekem az a fontos, hogy Fischbein Danival egyeztem meg, de Fodor Dániel is kifizetett. És végre van egy rendes szálloda meg kávéház ebben a városban.

– Hát ezt mondom én is! Ilyen huszadik századi beruházások kellenek Szolnokra. Hát itt kérem villany világít, meg meleg víz folyik a csapokból…

– Végre Nacsa uramnak is tetszik az új szálloda. Pedig de ágált ellene, meg hogy féltette a Magyar Királyt. Most meg már be se teszi oda a lábát?

– Egy Simai András ne vessen nekem semmit a szememre! Én igenis mindig pártoltam ennek a Daninak az ötleteit, csak féltettem. Nem mondom, az kicsit bosszant, hogy a saját nevének a kezdőbetűivel aggatta tele ennek a gyönyörű palotának homlokzatát, de amíg jó kávét mér, ez legyen a legnagyobb bűne.

– Ja, kérem, mindenki építheti a saját szobrát. Kérdés persze, hogy az meddig áll – mosolygott a többiekre Zohányi János. – Egyszer fent, máskor lent. Ma még virul a város, mint Fodor Dani szállodájában az elektromos lámpák, de mi van, ha a gőzgépből kifogy a szusz?

– Maga csak ne károgjon Zohányi! Én, Nacsa János akár írásba is adom maguknak, hogy Fodor Dani nagyszerű műve még akkor is itt fog állni a Molnár, izé Szapáry miniszterelnökről elnevezett utcában, amikor mi már rég nem cuppoghatunk elégedetten a kávénk után. Ez az épület olyan, mint egy templom. A megérdemelt pihenés, a földi örömök előtti hódolat és imádat temploma.

– Na, azért Nacsa uram se essen túlzásokba! A Fehér lovat elbontották? El. A régi városháza helyére újat építettek? Igen. Az első állomásunkat használjuk még? Nem. Hát mi állandó ebben a városban? Ebben az országban? – Szippantott nagyot Simai András az újra szelelő pipájából, miközben bécsi és prágai lapokat nézegette.

– Hát a fene megeszi magukat! Még örülni se hagyják az embert. Került maguknak valamibe ez a szálloda? Nem. Mégis itt diskurálhatnak a villanyfényénél miközben isszák Fodor Dani kávéját. Legalább a kedvemet ne rontsák el, ha már a fejlődés kerékkötői! Szolnok ezer éve itt van, és most már Fodor Dani szállodája is, és itt is marad, mert a huszadik század emberének több esze lesz, mint nekünk volt.

– Mit keverhet a kávéba ez a Fodor Dani, hogy kihozta a filozófust vagy a látnokot Nacsa Jánosból? – nevetett fel Mato Imre. – De legyen igaza! Mert akkor ebben a mindenfelől összefújt népségű városban maradhatnak a leszármazottaink. Még akkor is mérjenek itt kávét, amikor ránk már senki sem emlékszik!

– Ja, kérem. Fő az optimizmus.

– Hát rendben. Ha még száz év múlva is itt áll Fodor Dani szállodája, és még mérnek kávét benne, akkor esküszöm, én magukkal jövök ide vissza kísérteni! – Nyújtott kezet Simai András az asztaltársaság többi tagjának, és elindult a hatalmas, üvegezett ajtó felé, mert már várta a konflis a szálloda bejárata előtt.